Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Gágyor Péter: Csendélet
— Nehéz megfogalmazni, amit az embsr a helyzetéről érez — mondja. — A gyorsuló életütem, a változó körülmények jellegzetesen más, ha úgy tetszik, idegenebb kapcsolatokat hoztak a hajdan intimebb kapcsolatrendszerű kisvárosokba is. A helyzet valóban elrettentő. Az ipolysági irodalmi színpad fellépéseire eddig nemigen járt az ipolysági közönség, sokszor csak húszán lézengtek a nézőtéren. Kivételt csak az utolsó előadás képez, ezt százötvenen tekintették meg, pedig az itteni Irodalmi színpad egyike a legjobbaknak országos méretekben is, balassagyarmati vendégszerepléseik alkalmával nem fordult elő, hogy a nézőtér ne telt volna meg az utolsó székig. Az emlékeimben kutatok, a még el nem idegenedett Ipolyság bontakozik ki szemeim előtt. A mi utcánk. Ez az utca annyira a mi utcánk volt, hogy nyolcéves koromban [egy nyaralásról) így címeztem meg az üdvözlőlapot: Ipolyságra, a Mi utcánkba. A mi utcánkban mindenütt otthon voltunk. A sarki fűszeresnél, az utcavégi parasztgazda szénapadlásán; egyik helyre mesedélutánokra jártunk, máshol meg diapozitív mesefilmeket vetítettünk. Szürkületkor, ha már nem mehattünk messzebb játszani, s a hintázás is fárasztóit, az utcán fociztunk, vagy bujócskáztunk. Ilyenkor a felnőttek is az utcára gyűltek (legalább nem fogy addig a villany), ki pogácsát, ki túrósrétest, ki főtt kukoricát hozott, s folyt a beszélgetés sötétedésig. Hová lett ez az utca? A házak, a kövek ugyanazok. Itt betört a fejem, ott meg verekedtem ... Mégis annyi minden elmúlt, megváltozott. Az ipolysági népkönyvtárnak 960 olvasója van. Ezek évente 20 527 könyvet kölcsönöznek ki. A kedvenc magyar írók: Berkesi és Szilvási, a hazai írók közül Duba, Gyurcsó és Gál, a világirodalomból Salinger, Remarque, a költők közül Petőfi és Radnóti. A könyvkereskedésben évente 379 000 könyvet adnak el. A vásárlók főleg diákok, azok az újságárusnál is. A legvásánoltabb újság a Vasárnapi Oj Szó, kétszáz példány fogy el belőle. Havonta átlag egy színházi vagy esztrádműsor kerül lebonyolításra az ipolysági kul- túrházban vagy a szabadtéri színpadon. Ha táncdalénekes és beatzenekar van programon, akkor még a tágas szabadtéri színpad is kicsi... Hogy a klubélet alapjainak lerakásával is megpróbálkozzanak, a Lengyelben ifjúsági karnevált szervezett a Népművelési Ház. Arra a napra csak az ifjúság mehetett a Lengyelbe. 78 jegy kelt el csupán. A mamák nem szívesen engedték lányaikat a rosszhírű kávéházba... Ipolyságon felújították az úttörőházat. Olyan, mint még sohasem volt; mint egy angol klub. Szobák és termek, fotelek és asztalok, fedett udvar és télikert, hatalmas nyári kert az Ipoly-parttal. Egyszóval van itt minden, ami a klubélethez kell. Az egyik teremben a mezőgazdasági iskola tánccsoportja próbál, a fedett udvaron asztaliteniszeznek. Ipolyságon kétszáz pedagógus él. Sokan számon kérik rajtuk (könnyebb máson, mint önmagamon), hogy a város kulturális életét miért nem irányítják. — Sajnos, a pedagógusok még azzal a lehetőséggel sem élnek — mondja az úttörő- ház igazgatója —, hogy klubéletre kihasználnák ezt a pompásan berendezett épületet. Hiszen az esti órákban az úttörőház üres. Lehetne itt sakkozni, tévézni, bridzselni, zenét hallgatni, vitatkozni. — Széttárja a karját. — Én nem lennék semmi jónak az elrontója. Amikor a javítási munkák folytak, elbeszélgettünk néhányan, pedagógusok és nem pedagógusok. „Csak legyen kész az épület... Mi mindent fogunk mi ott csinálni.“ S most itt áll készen ... Sajnos, az emberek változnak. Akik az átlagos munkáshétköznapokat élik, esténként bezárkóznak. Az én váram az én házam. Akik pedig művészhajlamaiknak akartak élni,
