Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - B. Nagy Ernő: A nemzetiségi kérdés Finnországban

B. Nagy Ernő

(Részlet egy készülő riportkönyvböl)

Talán második napja voltam Helsinkiben, amikor nem messze a szállótól, a Kaisa- niemenkatu sarkán, képeslapokat vettem egy újságospavilonban. Közönséges fabódé állt a járdán, szép színes magazinok füzérei csalogatták a vevőket, és természetesen képeslapokat is lehetett kapni. Zord ábrázatú kis öregasszony volt az elárusító; szemrebbenés nélkül hallgatta végig kérésemet, szó nélkül tette elém a képeslap- köteget; s csak akkor szólalt meg, amikor kiválasztottam már néhányat, s hozzátettem az Iltasanomat, a közkedvelt esti lap egy példányát is. „Fyra tjugo“, azaz „füra tyűgú“, morogta rekedtes hangján, és áldottam előrelátásomat, hogy már Finnországba való utazásom előtt belenézegettem a svéd nyelvkönyvbe, mert így megértettem, hogy a néni svédül kérte a négy húszat. Elöntött a soviniszta vakbuzgóság. „Neljä kaksikymmentä“ — ismételtem meg finnül —, „Olkaa hyvä“ — és leszámoltam eléje a vaskos egymárkásokat.

Ez volt az élső találkozásom a finnországi svédekkel, s egyben az egyetlen eset, hogy valaki svédül szólt hozzám Finnországban. Mondhatnám így is: az egyetlen mozzanat árulkodott arról, hogy ebben az országban nemzetiségi kérdés is létezik. Nem azért, mintha a svédek nyelve tilos volna — sőt, épp ellenkezőleg. Nem arról van szó, hogy a svéd kisebbség csak otthon vagy szűk ismerősi körben használhatja nyelvét, hanem arról, hogy a vegyes lakosságú területeken — és ilyen a főváros is — ki'-ki olyan nyelven válaszol a kérdezőnek, amelyen a kérdés elhangzott. Gyakorlatilag ugyanis mindenki tud többé-kevésbé finnül is, svédül is. A néni tehát megszegte ezt az íratlan illemszabályt, de az is tény, hogy ha én bennszülött finn lettem volna, kivételesen dacos svéd öntudatát úgy békítettem volna ki, hogy svédül folytattam volna a néhány szavas beszélgetést. „Var sa god“ — mondtam volna neki, hozzátéve: „Tack“. A néni megelégedetten pislantott volna rám, s megeresztette volna a géppuskaropogáshoz hasonló svéd köszönömöket: „Tack, tack, tack sa ínyeket“.

A nemzetiségi kérdést egyébiránt valóban példamutatóan oldották meg a finnek, ami nem kis szó, ha meggondoljuk, hogy egy olyan nemzet fiaival szemben tanúsítottak bölcs türelmet és nagyvonalú tapintatot, amely vagy hatszáz éven át uralkodott rajtuk, nem adott lehetőséget a nemzeti sajátosságaik kibontakoztatására, és asszimilálta mindazokat, akik akár vagyonilag, akár képzettségüket tekintve valamennyire is fel tudtak emelkedni. Mindebből természetesen az is következik, hogy a finnországi svédek jelentős része finn származású, akikre (a nacionalizmus írott és íratlan törvényei szerint) joggal tart igényt a finn közösség. Az ilyen helyzetek buktatóin — sajnos — majdnem minden nemzet, majdnem minden állam elcsúszott az emberiség eddigi történelme során, sokszorosan bámulatra méltó tehát a finnek önzetlen, bölcs nagyvonalúsága.

Miről is van szó? Finnországban manapság a svédek aránya az összlakosság hét és fél százalékát sem éri el egészen, s ez az elég csekély arányszám ráadásul — az ország gyér lakosságát figyelembe véve — mindössze háromszázötvenezer embert jelent. S hogy még lehetetlenebb legyen a helyzet: ez az elég kisszámú svéd közösség

a nemzetiségi kérdés Finnországban