Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Zeman László: Modern költészet az oktatásban
Zeman László modern költészet az oktatásban A fenti címmel megjelent kiadvány (Hermann Helmers: Moderne Dichtung im Un- terricht. Westermann, Braunschweig 1967, 216 l.) reveláló egyszerűséggel tárgyalja a modern irodalom fogalmát és didaktikai szükségességének kérdéskörét. A modernséget mindenekelőtt mint a költészet állandó célkitűzését, fejlődési, megújulási tendenciáját értelmezi. Ismérve tehát eszerint a régitől való eltérés, amelynek felfogása visszahat a „megelőző“ értékelésére — Brechtet idézve: „Minden új jobb minden réginél". Az irodalom nyitottsága az új felé a nyelv dinamikájából vezethető le közvetlenül. A valóság változásaival korrespondálva változik a nyelv, a kifejezés „képi-szimbolikus“ töltése, területe, jelölési lehetőségei (a nyelvnek mint „külső képnek“ és a belső szellemi tartalomnak, a kifejezés értékének a viszonya), s a költészetnek, amelynek médiuma, evvel számolnia kell. Következésképp a modern költészet tükrözés! funkciójában és funkciójával a valóságtudat, -szemlélet kialakításának természetes együtthatója. A költői nyelv fejlődésének aspektusában a nyelvi dinamika a retorikai formák avulását, elhasználódását jelenti, miközben az avataggá váláshoz hozzájárul az oktatás is. Sőt, az iskolai agyonstrapáltságnak „köszönhető“, hogy pl. számos verssort, idézetet nem lehet költészet-idegen asszociációk nélkül kiejteni. (A magyarban Arany, Ady egyes verssorait sikerült e sorsra juttatnunk, nem utolsósorban grammatikai példatárrá süllyesztésükkel.) Amint az előbbiekből kitűnik, a bevezetésben a modern mint az irodalmi folyamat történeti kategóriája dominál, modern, vagyis újszerű, korszerű (nem tévesztendő össze a ,,kortárs“-sal). Az alkotás akkor bizonyul ilyennek, ha a költészet fejlődésmenetének adott szakaszában Megfelelően reagál a nyelv és a valóságtudat relációjának alakulására. A viszonyításban ehhez különül el egymástól az epigonok, a válaszadást meg- kísérlök és a kortársak számára még az ismeretlenségben lappangó, illetve a jövő modern költőinek a csoportja („a tegnap meg nem értettjei a ma modernjei"). Nyilvánvaló, a nyelvi újítás s általában a jövőbe irányulás nehezíti a megértést. Emellett az új kifejezési eszközök iránti igényben a konzervatív erők mindenkor a normatív érték- rendszer lebontásának szándékát gyanítják, s gátló ellenzékként lépnek fel. A modernség mint állandó feladat a költészet egészében ható tendencia, érvényesülésében azonban bizonyos műfaji egyenlőtlenséget észlelhetünk. Közismert: a modernnek a buzgárai a lírában törtek fel legkorábban (újabbkori fejlődése tulajdonképpen szüntelen rendhagyás). A 20. század közepe táján pedig a drámában és az epikában megnyilatkozó lehetőségeket tekintik a német nyelvű irodalomban sajátosan újnak. Az utóbbiban az elbeszélés — kisregény (Kurzgeschichte) műfaja, a drámában a rádiójáték sűríti magába az innovációt, de nem kevésbé behatóan kezd változni a regény és az egyfelvonásos. A vázoltak alapján önmagától adódik: a modern költészetet nem mellőzhetjük az oktatásban sem. Annak úgyszintén egyik állandó jeladata. Az oktatási anyag szükség- szerű újrarétegzése, az adott időszelvényben „modern“ költészetnek didaktikai szem-
