Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Simkó Margit: Két karcolat
Simkó Margit két karcolat mm* a ketrec A kisfiú sír. Egyedül van az osztályban. Bezárták. Kint süt a nap. A fekete tábla úgy mered rá, mint egy halotti lepel. Az üres fogasok nyelvüket öltögetik felé. A katedra magas asztalán ott az osztálykönyv, benne feljegyezve halálos bűne: tanítás helyett futballozott. Ez szégyen. Űjra zokogni kezd. Léptek hallatszanak a folyosóról. Szétmaszatolja könnyeit, és nekifekszik a büntetés írásának. A léptek eltávolodnak. Kint süt a nap. Előveszi maradék uzsonnáját. Nem ízlik. Kint süt a nap. Felkel, és végigmegy a padok között. Minden másodikat felcsapja. Az egyik pad alatt ott fekszik egy golyó. Szép, színes üveggolyó. Elmosolyodik. Tudja, kié. Tegnap elnyerték tőle. Délután játszottak a ligetben. Sütött a nap. Most visszakerült hozzá a golyó. Gyengéden megrúgja, a golyó messze szalad. Utánafut. Már nem sír. Játszik. A golyó rohan, s ő utána. A golyó begurul a szertár ajtaja alá. A kisfiú elkomorodik. Megpróbálja megnyomni a kilincset. Az ajtó enged. Megvan a golyó! Zsebre vágja. Szétnéz. Kitömött állatok néznek vissza rá, a felsősök tanulnak róluk. A kígyónak pápaszeme van, mint a tanítónak. Felfedezi a baglyot. Ismeri, nekik is van otthon, fából. Kaland ez, valóságos kalapd. Egyedül az őserdőben. összerezzen. Az egyik sarokban ketrec áll, benne két élő szarka neszez. Félnek tőle. Közelebb lép, és kenyeret nyújt feléjük. Nem hisznek neki, rettegve röpködnek, a rácsba ütköznek. Kint süt a nap. A fiűcska szeme felcsillan. Felemeli és becipcli a ketrecet az osztályba. A két rabmadár halálosan retteg, rikácsol. Kint süt a nap. A kisfiú odalép az ablakhoz, és elhúzza a ketrec rácsát. Kint süt a nap. A szarkák egy pillanatra megmerednek, aztán kivágódnak a szabadba. Kint süt a nap. A madarak mind kisebbek és kisebbek, s eltűnnek a határtalan ég kékjében. Kint süit a nap, a kisfiú kacag. Hatalmasnak érzi magát. Egy valóságos futball- bírónál is hatalmasabbnak. mh a részeg Utálom, de bizonyos értelemben imponál, mint mindenki, akit nem tudok utánozni, mint ahogy ölni se tudnék. Civilizált vagyok. így neveltek, s én komolyan veszem a civilizációt. Ebben nagy erő, de ugyanakkor nagy gyengeség is rejlik. Gyakran azon veszem magam észre, hogy keresem az alkalmat: megfigyelni egy részeget. Ö könnyűszerrel felrúgja a korlátokat, ebben rejlik ereje. Felszabadult, mint a gyermek, vagy mint az őrült. Nevet, mindenen nevet, míg józanul nem nevetne. Vagy tör, zúz, goromba, míg józanul gentleman. Barátkozik fűvel-fával, míg józanul nem bírja sem a füvet, sem a fát. Kinyitja a szívét és a zsebét, bár józanul a koldusnak sem ad. Elsírja bánatát, boldogtalan szerelmeit, míg józanul játssza a boldogot. Bevallja bűneit, míg józanul letagadja a csillagot is az égről. Bátor, mindenkivel harcba száll, míg józanul hajlong jobbra-balra. Kedveskedik, másnak adja a legjobb falatokat, teli szavát, teli poharát, míg józanul elveszi mástól a legjobb falatokat, a teli poharat. Szépnek látja a világot, kergeti az álmokat, míg józanul szalad az álmok elől. Keresi paradicsomi önmagát, amit józanul elfelejt. Beszél, mesél, fantáziái, hazudik. Nevetséges. Hallgatom, utálom, Irigylem.
