Irodalmi Szemle, 1970

1970/7 - Mészáros Károly: Kikapcsolódás

csak éppen... S most álljak oda melósnak? Odaállnék, az Istenit, de nincs hozzá képem, érted?

— A szüleid?

— Ök azon izgulnak, nehogy megtudja valaki. Ilyen szégyen! Elképzelheted, milyen boldog otthon az életem. Mostohaapám? Először kizavart, de aztán megbékélt. Anyámnak nem kis munkájába kerülhetett. Szerencsére többet részeg, mint józan, és elég messze is dolgozik. Nem sokat törődik az otthoniakkal.

— El kellene utaznod messzire.

— Látod, ez az. Ezen gondolkodom én is. Csak félek elszakadni az otthontól. Mégiscsak biztos talaj. S én nem vagyok ügyes, semmihez sem értek. Nem bízom magamban. Nem jövök-e fél év múlva vissza, még nagyobb szégyenben?

— így mégsem mehet sokáig.

— Nem. Várom a választ a kérvényemre. Van egy üres hely Z.-ben, pionírvezetőnek. Nem bízom benne. Hányadik már? Negyedik kérvény. Negyedik helyről fognak elhajtani.

— Nem biztos.

— Azt hiszem, igen. Túl hosszúra nyúlik már a csönd. Ismerem ezt. így ment el a fél év, várakozással. írtam a kérvényeket, vártam a választ. Ott vannak elraktározva.

— Mégis, miért?

— Mert találtak időközben jobbat, jobb kádert.

A kocsmában hirtelsn nagy mozgolódás támadt. A pultnál álló vékony, magas ember részegen üvöltözött, és lesöpörte a poharakat. Egy kövérebb, valamivel fiatalabb, negyvenöt év körüli alak igyekezett lefogni és beszélni neki.

— Pali bátyám, hagyja azokat a poharakat, ezt vegye el. — S nyújtotta felé az övét. Az öreg hadonászott, és kiütötte a kezéből azt is:

— Nem kell a tied! Rudi, ide kettőt!

Rudi, a kocsmáros, adta a kettőt.

Ennék is felfigyeltek a túlhangos szóra. Majd visszafordultak az asztalhoz.

— Kik azok? — kérdezte Enn.

— Az öreg etető a disznószálláson. A másik Pozsonyban dolgozik. Agglegény. Gyakran vannak itt, főleg az öreg. Tökrészegre issza magát. A felesége két éve meghalt, valami szívbajban. Egy kislánya van, az gondozza. Sokat keres, van miből innia.

— Legtöbbet ér manapság a szövetkezetben dolgozni — jegyezte meg Enn. — Nem kell utazni, jól fizet, s még a föld is ott van. A munka se nehezebb, mint általában a segédmunka. Tudod, hogy átkozom azt a percet, amikor gimnáziumba mentem? Az ember nagyon hülye abban az időben. Mi a franc lett belőlem? Minek a tudás, ha semmire se használhatom? Akadály. Akadály abban, hogy dolgozhassak. Ahhoz, hogy elhelyezkedhessem, nem elég... öt évig jártam különféle iskolákba, és csak a rohadt érettségim van, amivel kitörölhetem a ...

— Ne dühösködj, majd lesz valahogy. ■

— Persze hogy lesz. Ha másképp nem, hát felakasztom magam.

— Azzal ráérsz.

Kint közben besötétedett. Ennék újabb sört rendeltek. Komoran ültek az asztalnál.

— Be tudnék rúgni, mint egy ló!

Egy fiú jött az asztalukhoz, sörrel a kezében. Nem ült le, Tiborhoz beszélt. Alacsony, kövérkés, kissé szeplős arcú gyerek volt, valamivel fiatalabb, mint ők. Tibort agitálta, hogy vasárnap védjen, mert lesz mérkőzés. A szomszéd faluból jönnek, nem szeretnének kikapni, mindig nagy volt a rivalitás. Tibor megígérte.

— Játszol még?

— Ha hívnak.

Nem beszéltek. Figyelték az embereket. Enn kérdezett néha hol erről az alakról, hol arról valamit. Tibor elmondta, amit tudott, bár nem sokat, mert nem nagyon ismerte őket. Ritkán van itthon, inkább csak vasárnap, s nem érdeklik a falu ügyei.

Kilenc táján felkerekedtek. Az utca teljesen sötét volt, Enn érezte a sört a fejében, nem talált volna el Tiborékhoz. Egymás mellett haladtak.

A kocsmából mást dobták ki a két részeget. Az etető kiabált, szidta a kocsmárost, de a másik belekapaszkodott és elvonszolta. Énekelni kezdtek, üvöltő, rekedt hangon.

Tiborék még otthon is hallották, pedig két utcával arrébb laktak.