Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Török Elemér: Öreg paraszt (vers)
Borisz karja lehanyatlik, zavartan néz feleségére. Megfordul, tesz néhány lépést, azután visszatér az asszonyhoz, és bizonytalanul ereszkedik egyik lábáról a másikra. — Boldog vagyok, mert tetszik a munkád, mert sikereid vannak, mert szereted. Nem akarom, hogy miattam szakíts vele! — egyszerre mondja ki a szokatlanul sok szót. Borisz hallgat, a homloka elborul. — Nem tudom. Már nem tudnék visszatérni oda. Talán később, esetleg másképp... Nem is a munkáról van sző, csak úgy tűnik föl nekem, hogy valahol valamit eltévesztettem. Valahol óriásit tévedtem, csak még azt nem tudom, hogy hol, mikor és miben. És azt, hogy tévedtem-e valójában. Azt se tudom, hogyan kell itt élni... Annyi a közömbös és rosszindulatú ember, és annyi a szerencsétlen, nem engedhetem, hogy te is... Miközben beszél, nem néz az asszonyra, aki csak mosolyog. — Boldog vagyok! — Boldog... És nincs semmi, semmi, amin változtatni szeretnél? Nagy, fénylő szemét ráemeli, látni rajta, hogy valamit szeretne, valamit nagyon szeretne, de mintha attól félne, hogy kimondja-e, vagy .se. Egyáltalán, kívánhat-e ilyet? Nézi a lába alatt ropogó kavicsot, aztán halkan megszólal: — Szeretném, ha hazavinnél... Borisz láthatóan mást várt. örül, de azért megpróbál megmagyarázni bizonyos ösz- szefiiggéseket. — Igen. Otthon leszünk. Együtt leszünk, de egészségesnek kell lenned. Értsd meg, az az ésszerűbb és helyesebb, ha... A nő egy kicsit meggörnyed, pillantása a nedves földre siklik. — Jó. Ha ez az ésszerűbb, akkor jó. Maradok. Hiszen egy hét múlva úgyis... Borisz egyszerre nagyon elszégyelli magát, mérgében szeretne felkiáltani, azután az asszonyra néz, és kézen fogja, mint a gyermekeket szokás. — Gyere! — mondja, és kilépnek a fehér homokos úton. Némán haladnak, a kapu már mögöttük van, s ők csak mennek tovább, kiérnek a füves tisztásra, ahol fák és bokrok nőnek. — Milyen meleg van! — szólal meg egyszerre az asszony. — És süt a nap — mondja Borisz. Tényleg süt, csak elébe tolakodott és beárnyékolta egy bárányfelhő, de azért érezni az igyekezetét, hogy előtörjön a szürkeségből. És minden olyan jószagú. A fák sűrű, lombos koronái alatt, a dús füvön és zúgó erdőn a csivitelő madarak, és az égbolt alatt két ember lépked. Az asszony a férfi vállára hajtja a fejét, így haladnak tovább és tovább ... Már derékig eltakarják őket az aranyeső sárgán ragyogó bokrai, egyre távolodnak, utoljára csak egy-két meglibbenő hajfürtjük látszik, azután az sem... és vége. Ardamica Ferenc fordítása öreg paraszt Arcán szabálytalan szögek sötét horpadások indaként tekergő ráncok ül csendesen kékeres kezét az ölébe ejtve készül a síri sötétbe az ősapák mellé némasággal betelni \ Török Elemér
