Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Andrej P. Mráz: Szunnyadó parázs
a pitypangok között. A nap már olyan alacsonyan áll, hogy a platánok és a rét végében rikító sárga fűzfák eltakarják. Hirtelen összehúzza a vállát, és dideregni kezd a széles rét közepén. Borisz hozzálép, vállára teríti a köpenyt, aztán megkerüli az asz- szonyt és elölről begombolja. — Most már fázom. Hol voltál olyan sokáig? Egészen elszomorodtam — panaszkodik. — Mindenütt mögötted lépdeltem. Beléd karolhatok? Átöleli az asszony vállát, s az hozzábújik. így bandukolnak lassan visszafelé. A nő csak ogy árvácskával beültetett tarka virágágy előtt emeli fel a fejét. Rámosolyog Boriszra. A férfi mosollyal válaszol. Az úton hazafelé, s otthon is evés, majd később vetkőzés, mosdás közben, végül az ágyban Borisz gondolatai a feleségével foglalkoznak. Bizony, gondolatban rég foglalkozott vele. Egyszerűen csak szerette őt. Igaz, néha veszekedtek. Egyébként rengeteg munkája volt, s ő is végezte a magáét, miközben a napok egymást követték. Furcsa gondolatok! Hirtelen az a benyomása támad ... Nem, mégse ... Határozottan meglepődik. Mi történt tulajdonképpen? Nem érti az egészet. Ma teljesen megfeledkezett róla az asszony. Es arról is, hol van, merre tart. Csak ment előre a meleg irányában, mint egy kis, beteg állat. Mi volt vele? Ugyan mi lett volna! Hiszen szereti! Azt mondta, fázik. Egész úton hazafelé hallgatott. Csak néha szólalt meg, mondott valamit illatról, érintésről, melegről. Föltűnt neki az asszony gyanús csendessége. Mikor változott meg ennyire? Nem, erre nem tud visszaemlékezni. Csak arra, hogy amikor megismerkedtek, alig győzte figyelni a szavait, amelyek pajkos lepkék módján röpködték körül. Az is előfordult, hogy ingerültté tette ez a szóözön, hogy képtelen volt megérteni, felfogni, hogy nem bírta olyan gyorsan követni a csodálatát, az elragadtatását. Ilyenkor akaratlanul megbántotta valamivel az asszonyt, mire az megharagudott, és makacsul hallgatott. Azután leshette sokáig, mikor mosolyodik el újra, mikor szakad szét a tarka dunyha, mikor hordja szét piheként szavait a szél. A házastársak már ágyban vannak, lefeküdtek. A villanyt, mint mindig, most is eloltják. Kialszik a fény. A nyitott ablakon beáramló szellő meglibbenti a függönyt. Borisz hanyattfekszik, előre bámul, föl a mennyezetre. Az asszony az oldalára fordul. Homlokát a férje karjához támasztja, másik kezét apró melléhez szorítja. Olyan este ez, mint a többi! Borisz ma már nem dolgozik. Máskor késő éjszakákig számol, töri a fejét, a kutatóintézetben végzendő másnapi kísérletek menetén töpreng. A mai este kivétel. Apránként visszapergeti a nap eseményeit. Sétájukat a városban, az asszony szökését. Aztán ott találja magát házasságuk első napjaiban. Mennyit kínlódott vele! Hányszor haragudott meg komolyan ismétlődő szeszélyeiért! Később az asszony nevetett a mérgelődésén. Igen, az asszony szerette őt, csak még nem tudta teljes egészében felfogni, hogy fájdalmat okoz neki, és dühíti, ha kézen fogva mászkál kétes barátai egyikével, akik úgy dongták körül akkoriban, mint éjszakai bogarak a lámpát. Igen. Csak most veszi észre, hogy ezek már nem léteznek, hogy lemaradtak valahol. Igen, s a szerelme is megváltozott. Belekémlel a sötétbe. Az arcvonások összeolvadnak a homályban, s csak sejti, hogy szép. Borisz hirtelen észreveszi, hogy az asszony szeme nyitva van, és világít. — Még nem alszol? — kérdi meglepetten. — Nem. — Valami bajod van? — Nem tudom... Nem, nincs semmi bajom. Figyelem, hogy lélegzel. Elhallgat, s mielőtt Borisz megkérdezhetné a hallgatás okát, anélkül, hogy megmozdulna, hozzáteszi: — Minden éjszaka azt figyelem. — És ... egyáltalán nem alszol? — Azt hiszem... Nem is tudom. Hajnalban néha úgy érzem, hogy már alszom. — Az istenért! És ... nem vagy fáradt? Borisznak most is várnia kell a feleletre. — Nem ... Azt hiszem, nem.
