Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Mikola Anikó: Emberevők

A fiút nem érdekelték az asszony válaszai, csak azért kérdezett, mert úgy érezte, hogy nem ülhet itt mellette, mint a sült hal. Ehhez nincs joga.

Sokáig egyikük sem szólt. Az út egyre keskenyült és romlott, de a táj csupa gyönyörűség. A fiú élvezte, sose járt még erre. Közben megeredt az eső, kövér cseppek verődtek a szélvédő üveghez. Az asszony megállt, felhúzta a kocsi viaszosvászon tetejét, és megfésülte zilált frizuráját. Mikor felemelte kövér karját, áporodott izzadságszag csapott a fiú orrába. Hosszú, vörös szőrcsomók tapadtak nedvesen az asszony hónaljához. Legalább ne hordana ilyen kivágott ruhát, gondolta a fiú, és elfordult.

Elhagyták a dombvidéket, veszélyes szerpentineken kanyarogtak.

— Még mindig nem száll ki? Ilyen messze van a faluja? — kérdezte az asszony.

— Már elhagytuk.

Az asszony megütközve nézett rá. A fiú zavarba jött.

— Miért nem szólt?

— Nem tudom, egyébként, ha terhére vagyok, tegyen ki. Nekem igazán mindegy.

Az asszony elnevette magát.

— Tényleg kiszállna, ha megállnék?

— Persze — mondta a fiú. — Bebizonyíthatom ...

— Harminc kilométerre vagyunk a legközelebbi emberlakta helytől. Autók is ritkán vstődnek errefelé.

— Igazán megrémít.

— Tudod, mit? Nem állok meg.

— Ahogy parancsolod — tegezte vissza a fiú.

— Te mindig ilyen barátságos és bőbeszédű vagy? — Az asszony hangjában nevetés bujkált.

— Még ilyenebb.

Az asszony nevetett.

— Nem tudsz megsérteni — mondta. Tegyél le erről a szándékodról.

A fiúban ikezdett feloldódni a zavar és feszültség. Egész rendes tag, gondolta, többet nem hazudok neki.

A fiú szétvetett lábbal állt, és nézte az alatta vonuló hangyákat. Mint a menekülők, gondolta. Az egyik sor a hangyabolytól a fenyőhöz igyekezett, ,a másik vissza. Összehordott tűlevelekből állt a hangyavár. Fent a bejárat. Mint parányi tűzhányó, úgy ontotta magából a hangyák izgága seregét.

— Disznók! Ti mindig tudjátok, hova mentek, mit csináltok. Célotok van... és értelme... annak a nyomorult, vacak kis életeteknek. Ha jól meggondolom, még szabadak is vagytok ... Ezt utálom bennetek.

Lassan, akadozva beszélt. Behunyta a szemét, s a feje ide-oda ingott.

— Disznó kis dögök... Lehet, hogy tényleg szabadok vagytok, de én vagyok az Eiffel-torony. Ti meg csak hangyák ... vacak kis hangyák vagytok...

A hangyák nem válaszoltak.

— Na jó. Csak fontoskodjatok. De majd én mindjárt mondok nektek valamit, amitől... izé...

Nagyot csuklott. Fölemelte a fél lábát, elszédült, és földre huppant. Ogy maradt a földön ülve, s a hangyák felmásztak a kezére.

— Pardon — mondta, és lefújta őket. — Tetszenek látni, én esni is ilyen udvariasan tudok. Fogadni mernék, hogy egyikükre sem ültem rá. Tudniillik ... én mindenkit szeretek ... Az emberevőket is. .. Ti vagytok az emberevők. Szerettek? Nem szerettek? Nem tesz semmit. Én vagyok az új, a tökéletes ... az akarat nélküli... Mit is akartam mondani? ... Ja ... — Szia, kedveskéim ... én most megyek ... Még beszélgetünk ... Nem tesz semmit... Én megbocsátok ...

Feltápászkodott, és betámolygott a fák közé. Vállát egy fenyő törzsének döntötte, és hányt.

— Meghalok — nyöszörögte.

Megint hányt. Keze fejével megtörölte a száját, lebotorkált a dombról, körül se nézett, úgy támolygott át az országúton. A patak szélén leült egy kőre. Arcát a térdére fektette, s két tenyerét a vízbe dugta. Talált két lapos követ, kiemelte a vízből, és szemügyre vette őket.