Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - Gál Sándor: Jeronimo (elbeszélés)
Gál Sándor Jeronimo Ettől a rossz érzéstől nem tudok megszabadulni. Belém ette magát, mint szú a fába, és rágja bensőmet lassú megfontoltsággal már több mint egy éve. De az is lehet, hogy tíz vagy száz év óta. Nem tudok semmi bizonyosat elmondani róla. Csak azt tudom, hogy van, elevenen itt él bennem. S mindig más alakban, más formában áll elém, nem is áll, ezt nem jól mondom, csak egyszerűen ebben a bizonytalanságban nem találom meg a helyes kifejezéseiket. Öregszem, vagy valami ilyesmi történik velem. Semmi sem olyan ízű, mint teszem azt: tizenöt évvel ezelőtt. Ha a lépcsőn megyek felfelé, néha megállók, s várok egy keveset, de sohasem tudom megmagyarázni magamnak, hogy miért. A miérteket érzem leggyakrabban. A kérdéseket, amelyek olyanok, mint a zsírral bekent gumilabda: kisiklik az ujjak szorításából. * Ilyenkor azon kapom rajta magamat, hogy legyintek. Egyszerűen felemelem a bal kezemet, mert balkezes vagyok, és kifelé fordítom a tenyeremet, mintha valamit le akarnék róla szórni. De aztán látom, hogy a tenyerem üros, nincs rajta semmi, amit leejthetnék. S ez nagyon zavar. Az üres tenyér ténye, az, hogy nincs már bennem semmi, amit odaadhatnék valakinek, nincs semmim, amit a földre ejthetnék, nincs, nincs, nincs ... És az örökké jelenlevő miértjeimre sem tudok válaszolni. Csak vagyok, mint az erdőtűz után valami véletlen folytán megmaradt félig élő, félig holt fa, az elpusztult, leégett világ közepén. Ez a leégett világ képe is itt van mindig előttem. Nem tudom, hogyan, s honnan támad fel. De, hogy van, az bizonyos. Tegnap is láttam, és ma is, délelőtt, mikor az erdőben sétáltam, felvillant teljes valóságában. Romok é,s korom, fekete üszők, szétmarcangolt tetemek, fehérre aszalódott koponyacsontok, és a felhasogatott föld füstölgő sebei. Némaság. Hangtalan, mozdulatlan, félelmetes. S mindezek végén a tenger parttalansága. Felette úszik az ég, néha felhőtlen kékséggel, néha komor felhőkkel beborítva. És hallom a repülőgép motorjainak tompa zúgását, hallom a tenger partra csapódó hullámainak szétfreccsenő dübörgését. Tisztaság és szépség, korom és mocsok. Együtt és egyszerre. S ilyenkor jön a kérdés: miért? És utána megint csak a csend, a mély, a feneketlen csend, a magam csendje, az, ami bent van, legbelül a testemben, valahol a koponyám legmélyén. Nagyon nagy rontás érhetett valamikor gyermekkoromban, nagy rontás, amelyet nem tudok kiheverni. Leginkább reggelente érzem, miután felébredek. Ilyenkor a mozdulatlanságban hangokat hallok, ismeretlen hangokat, értelmetlen szófoszlányokat, mondattöredékeket, amelyek átrepülnek felettem, odacsapódnak a füstös falakhoz, és a végén holtan a padlóra hullanak. Délután jön a takarítónő, összesöpri ezt az egész reggeli értelmetlenséget, és a szemétbe dobja. Estére valahogy kitisztul minden. Estére minden szó megtalálja a maga jelentését, azonosul önmagával; estére megszűnik bennem a benső vibrálás, és ilyenkor érzem, hogy nem minden értelmetlen. De ez egyáltalán nem elégtétel a reggelekért. S nem is old meg semmit. Most reggel van, és így semmi sincs a helyén. Zúgnak a repülőgép motorjai, zuhognak a tenger partot ostromló, tarajos hullámai, s én megyek az összetört parton, majdnem pucéran, majdnem kétségbeesetten. Mezítelen talpam a dagály utáni sima homokba mélyed, a homok még nedves, nem melegítette fel a nap. Érzem az arcomba csapódó szél sós ízét, érzem a mérhetetlen távolságot, az űrt, itt belül, s ott kívül Is.
