Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - Tőzsér Arpád: Fábry Zoltán — Veres Péter

Fábry Zoltán — Veres Péter

Búcsúzunk irodalmunk két nagy halottjától, emberségre, erkölcsre, emberi gondra, önismeretre, helytállásra nevelő tanítóinktól, Fábry Zoltántól és Veres Pétertől. Búcsúzunk az íróktól, akiknek hatása a szlovákiai magyar irodalom „harmadvirágzására“ annyira nyilvánvaló. (Külön tanulmányt érdemelne, hogy az olyan kifejezésekkel, mondatszerkezetekkei, mint éppen a „harmadvirágzás“, az „ember-magyar tan“, a „vox humana“, a szinonimák fokozó ívbe rendezése „itt és most“, „A fasizmus éjszakájának ö volt a hőse, bujdosója, mártírja és földönfutója“, a „nemzetben gondolkodni“, a nyugodt, tárgyilagos, magyarázó körmondatok stb. — mennyire beleépült ez a két író nyelvünkbe!)

A két háború között induló haladó szlovákiai magyar irodalom Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nevét tűzte zászlajára. Az ötvenes évek első felében, indulásunk idején a mi láthatatlan zászlónkon is voltak nevek, s köztük Fábry Zoltáné és Veres Péteré — de inkább így: Veres Péteré és Fábry Zoltáné — az elsó helyen. S itt a helycsere, a sorrendváltozás időrendet jelent. Mert — legalábbis mi, fiatalabbak — előbb ismertük meg Veres Pétert, mint Fábry Zoltánt. Mikor 1954-ben a komáromi Jókai szobor visszaállításánál csizmásán, feketeünneplősen felballagott a frissen ácsolt emelvényre, szemére-fülére illesztette a szemüvegét, s a belsözsebéből előhúzott papírcsomóból olvasni kezdett — mi, az akkori komáromi diákok egy része, már ismertük a Számadást, a Gyepsort s a Próbatételt, de még csak hírből hallottuk Fábry Zoltán nevét. Azt, hogy vagyunk, hogy nekünk, faluról érkezett (s akkor, az értelmiségétől s részben munkásságától megfosztott szlovákiai magyarságból honnan érkezhetett máshonnan diák?!) s értelmiségnek készülő diákoknak nincs mit szégyellnünk, hogy parasztokként is gondolkodás- és irodalom-képesek, sőt mi több — hogy úgy mondjam: szocializmus-képesek vagyunk — mindezt Veres Pétertől tanultuk meg.

S ezután jött Fábry: az Üj Szóbeli cikkeivel, A gondolat igazával. S tőle tanultuk meg másodszor, hogy vagyunk. Hogy nemcsak faluról jött leendő értelmiség vagyunk, de csehszlovákiai magyarok vagyunk, s ez a csehszlovákiaiság egykor a kicsinyes nacionalizmusokkal, a magyarországi mucsai szellemmel, dzsentri- és polgár-pöffesz- kedéssel szemben Európát jelentett. S ha továbbra is létezni akarunk mint irodalom, mint szellemiség, akkor ennél az európaiságnál mi sem adhatjuk alább. Fábry volt számunkra a távlat, a tér, szellemünk fermentuma, s igen — a Fórum. A megtanult származás, a megtanult csehszlovákiai magyar mivolt, a megtanult európaiság fóruma.

A temetésén megütköztem azokon az egyértelmű és egyszerűsítő minősítéseken, amelyekkel a szónokok Fábryt illették: erkölcsi fenomén, európai rangú gondolkodó, író, költő, esztéta, publicista, politikus. Ez volt Fábry. S mindez egyszerre vagy külön-külön. A szónokok vérmérséklete vagy intenciói szerint. Én a mai napig sem tudom, ki s főleg mi volt Fábry. Egyéniségében, életművében a látszólagos monolitság ellenére is sok az ellentmondás, a minősítéseket szétrázó belső zaklatottság. Számomra egyelőre megnevezhetetlen szellemi erő Fábry Zoltán, de ha mégis minősítenem kéne, egyetlen jelzőt mernék nyugodt lelkiismerettel a neve mellé írni: Szerkesztő volt. A szó osváthi és Gál Gábori értelmében egyszerre. Akár szimbólumnak is felfogható tehát, hogy 1958-ban az induló Irodalmi Szemlét az emlékezetes „Ideje már bizony“-nyal ő indította útjára. A lap nélküli szerkesztő (Az Üt-at csak öt évig, 1931-től 36-ig szerkesztette!) laphoz jutott, a szellemi erő műfajra talált. S lapunknak haláláig FŐMUNKATÁRSA maradt. S ha itt, ezen a helyen mi most a Szerkesztőtől, lapunk Főmunkatársától búcsúzunk, azt hiszem, a teljes Fábry Zoltánt idézzük.

S ezzel kimondtam a kulcsszót: idézzük. Ügy szeretnénk Fábry Zoltántól, de Veres Pétertől is búcsúzni, hogy búcsúnk — az elkövetkező néhány számunkban közlendő emlékező, ériékelő írások, adalékok — egyben megidézése és ébren tartása legyen a két író szellemének.

Tőzsér Árpád