Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Šútovec, Milan: A kuporgó

nagy mellű nők bámultak a semmibe, mintha attól félnének, hogy egyetlen pillantás

— ami neki talán reggelig elég lenne — megrontja boldog házaséletüket.

Nem tudta elképzelni, hogy ezek a faarcú nők, a karcsú és a kövérek egyaránt este levetkőznek, és bedőlnek az ágyba férfiakkal, akikről nem tud semmit, annyit sem, hogy egyáltalán léteznek; bedőlnek és szeretkeznek. Mindegyiket elképzelte ebben a bizonyos helyzetben, s ez addig volt érdekes számára, amig nem bizonyosodott meg róla, hogy képzeletében mindnek egyforma a feje, sőt nem is: egy és ugyanaz a fejük, egy és ugyanaz az arcuk.

Azután: Bámulta a nők gömbölyű térdét, amelyek mintha alma nélküli, jól dagasztott tésztából készültek volna.

Azután: Belebámult az arcokba, és sokban felfedezte a gyermekségüket: csak a méreteken kellene változtatni, és az asszonyból gyerek lesz, kicsi orral, nagy homlokkal.

Azután: Azután gyermekekre gondolt gyakran nézegette őket, ezért tudta, hogy sokuknak arcára van írva egész jövendő életük, tehát el lehet képzelni, hogy már voltak egyszer felnőttek, és hogy túl gépiesen, gondtalanul, hanyagul gyermekké változtak. Félt az ilyen gyermekektől. Már tiszti egyenruhában is látta őket; meg kibélelt fotelokban a párnákkal díszített, félhomályos irodákban; közlekedési alkalmazottakként; proletárokként. Mások a teljes idegkimerülés következtében meghaltak. Gyer- meknadrágos járókelők hadserege; kövecske, homok, por, hullámhordalék, (köszörült anyag, aztán köszörülő por. Hosszú a villamosút, a pálcikák, apró kristályok, szőrszálak, romboló, de végül mégis gyógyító kultúra, térkép formájú penész, újabbakkal egyesülő folt, rengeteg rohadt hellyel, és lehet, lehetséges, hogy egyszer az egész összefüggő burokká válik lakása körül.

Kinyújtóztatta a jobb lábát.

És azután: Leszálltak és felszálltak, ő pedig nyomult tovább, és egyszer csak észrevette, hogy ő az, akivel már gyakran találkozott, aki izgalomban tartotta, de nem tudta a nevét. Fölágaskodott, hogy jól láthassa.

Máskor testhezálló kosztümbein szokta látni, most viszont szűk fekete szoknyát viselt, halvány ibolyaszínű szegéllyel, halványlila szvettert — emlékezett, hogy egészen a nyakánál, majdnem középen, ahol az ádámcsutka mozog, egy kiégetett lyuk van, egy kiégetett lyuknak kell leninie, egészen biztosan cigarettától. Azt kívánta, hogy ne üljön le. Látni kívánta hosszúkás combját és lábfejét, amit máskor kiemelt a magas sarok.

Balett-táncosnőnek gondolta, de nem tudná megmondani, miért kapcsolta ezt az elképzelését a keskeny kendőcsíkhoz, amellyel átkötötte a haját. A nő bevásárló- szatyorral a kezében ült. A táskából 'kilátszott az Ivan Gyenyiszovics egy napja című könyv borítólapja, egy fél kenyér, és időnként őfeléje tekintett, mintha megérezte volna érdeklődését. A nyakkendőjére, szájára, magas homloka irányába nézett.

Félt, hogy nevetségessé válik, ezért igyekezett csak azokban a pillanatokban ránézni, amikor úgy látszott, hogy semmit sem sejthet a tekintetéből. Olyan váratlan pillanatokban, amikor más kötötte le a figyelmét. Olyankor nézte a kezét, és örült, mert ismét megállapította, hogy hosszúkás, finom, szinte porc nélkülinek látszó ujjait nem díszíti arany, még jegygyűrű sem. Reményféle költözött a szívébe, és elhatározta, hogy ott száll le, ahol ő.

Tovább: Még két megálló, aztán még egy, számolgatta magában, majd a peronra indult.

Onnan figyelte az arcát, és látta, hogy barázdás. Balett-táincosnő vagy orvos — gondolta. Arányos arc, mély szem, kissé vastagabb alsó ajak, az állón kis árkocska. Es a szem meg a száj körül ráncok. „Amolyan harmincas“ — találgatta — „valahogy úgy“.

Es azután: A nő lassan felállt, megigazította a szoknyáját, végigsimított lapos hasán és a kocsi hintázásának ellenére meglepő biztonsággal hozzálépett. Az arcától a cipőjéig végigmérte, és ő úgy igyekezett rendezni mimikái izmait, hogy azok legfeljebb futó érdeklődést, esetleg figyelmetlenséget fejezzenek ki. A fölény fitogtatásával akarta leplezni gyengeségét. Elnézett fölötte, valahová a járdára, a beitonkerítésre, a házak ablakaira, de közben minden porcikájával őt látta, ránc-csoportjait, amiket valami kényszeredett mosoly hívott elő, ami már, tudta, nem neki szól, hanem valami