Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Šútovec, Milan: A kuporgó

Azután: Ismét ki kellett nyitni az atjót, s a lavórból kiönteni a piszkos vizet. Amint megemelte a vödröt, érezte, hogy már üres. A vödör legalján maradt még valami, talán a fogmosáshoz elég, de amint jobban belenézett a löttybe, döglött szúnyogot látott benne, és már halványkék zsíros folt képződött körülötte. A cserépkályhán arcátlan összevisszaságban mosatlan edények, tányérok, bögrék, bennük feketekávé-maradványok, továbbá üvegek. „Mire fogy el annyi víz?“ — tehetetlennek érezte magát.

És tovább: Kinyitotta a kredencet, előkotort egy borral telt hétdecis üveget. Húzott belőle, öblögette a száját, és amikor azon tűnődőit, hová is köpje, hirtelen sajnálni kezdte, és kissé megrázkódva lenyelte. Még egyet kortyintott, de akkor már megindult benne egy kis motor, amely birizgálta idegzetét, s félreérthetetlen jelzésként szolgált, hogy el kell indulnia. Magára kapkodta ruháit, ellenőrizte a zsebeit, és üres gyomorral, égő szemmel és fanyar szájízzel kilépett. Öt lépés után visszament, és másodszor is megfordította a kulcsot a zárban.

Vagy: Gusztustalan büfében evett. A falakról lerepedezett a festék, és az alacsony, olajszínűre festett lámpákról időnként egyenesen az ember fejére vagy a tányérjába csöppent a lecsapódott pára. Piros arcú vidéki asszonyságok, meg gyerekek, kikandikáló gumi csizmákkal és műanyag edényekkel megrakott hatalmas táskák társaságában gulyással táplálták csemetéiket, s maguk is gátlás nélkül, kézzel kenték a szájukat és a gyomrukat rántott hússal, meg knédlivel, miközben ,a családapák kin>t állva s cigarettázva nézték őket a függöny nélküli, de a mocsoktól amúgy is alig áttetsző abraküvegen keresztül.

Egy ballonkabátos férfi veszedelmesen megingott, s a reggelijének nem lett ugyan semmi baja, de egy pacaldarab mégis kirepült a tányérjából s egyenesen az ő szürke teszilnadrágjára. Azon melegében letörölni zsebkendővel, ha pedig az nem segít, bemenni egy nyilvános WC-be.

„Tessék“ — mondta az asszony, aki nedves ronggyal tisztogatta a falak csempe- burkolatát. Bal kezébe csapta a roingyot, jobbjával kinyitotta az egyik fülkét: az ajtó- eresztékek megcsikordultak, s abban a pillanatban kaparászás hallatszott a szomszéd szakaszból. Az asszony fülelni kezdett, előrehajolt, és az ajtóhoz szorította a fülét. Aztán nagy hangon rákezdte: „Osztán idefigyeljen“ — dörögte —, „írásra az újságot használja, ez itt szarásra való. No, majd megvárom magát.“

Állt a nyitott ajtóban, és a női részből két nő nevetését hallotta. „Van is min röhögni“ — dünnyögte még az asszony, aztán feléje fordult: „Mind úgy gyün ide, mint a hivatalba, vagy mintha fogat mosni jönne, a szarukat szégyellik, de a firkálásukat, azt osztán nem. Az író urak. Én meg sikáljam — teszek rá, nyugdíjba megyek, fütyülök az egészre, nincs igazam?“

„Én nem firkálok“ — igyekezett megnyugtatni az asszonyt, és a nyitott ajtóra mutatott.

„Hát nem is ajánlanám.“

„Nem, én nem... csak ezt akarnám kitisztítani“ — mutatta neki a nadrágját, és fejével a háta mögötti bojler felé bökött. Az asszony vállat vont, és kiült az előtérbe.

Meleg vizet engedett a gázbojlerból, zsebkendőjével kidörzsöltc a foltot, és látta, amint a nedvesség okozta folt alatti, kezdetben még észrevehető piszoknyom lassan eltűnik. Aztán ajtócsapódást hallott, s mire megfordult, már csak egy hátat, rövid lábat és tömzsi kövér nyakat látott. No még fület is, mintha a fémkeretes szemüvegen csüngött volna, meg egy műanyag aktatáskában végződő kezet.

A férfi úgy iszkolt az ajtóhoz, hogy le sem húzta a vizet. Ki akarta kerülni az asszonyt. „Ezek a onanisták“ — vélte a mi emberünk — „jól dolgoznak. Lehet, hogy csak annak hatására tudnak majd működni, hogy ez a pasas odafirkált valami trágárságot — olyasmi ez, mint a érvágás.“ Eltette a zsebkendőjét, fogta a táskáját, és indult kifelé. A lépcsőn vette szemügyre nedves nadrágját, és belátta, hogy pontosan úgy fest, mintha bevizelt volna; visszament, de nem a bojleros helyiségbe, hanem csak az egészen a lépcsők mögötti homályos benyílóba; combjához szorította a nadrágot, hogy testének melegével szárítsa, és várt. Valahol fenn villamosok csikorogtak a váltókon és a kanyarban, s hallani vélte, amint a keskeny tűsarkok belevágnak az aszfaltba, aztán egy kis szorító cuppanással kihúzódnak, majd megint vissza: elképzelte a vékony, fényes harisnyába bújtatott lábakat, a minden lépésre alig észrevehetően megfeszülő izmokat, aztán mindig följebb és följebb, végül egyre jobban