Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Vlašín, Štěpan: Cseh proletárirodalom, expresszionizmus, poétizmus

tury Devétsil) vált. A szövetség 1920. október 5-én alakult meg Prágában, de fokozatosan az 1919-es év folyamán jött létre. Az ismert művészek iközül Jindfich Honzl rendező, František Muzika festőművész, Josef Havlíček építész, Adolf Hoffmeister költő és festőművész, Jaroslav Seifert költő, Karel Teige esztéta és festő, Vladislav Vančura próza- és drámaíró tartozott a Devétsil alapító tagjai közé, a legutóbbi a szövetség első elnökeként. Hamarosan csatlakozott Jiff Wolker, Vítézslav Nezval, Bedfich Václa- vek, František Halas is és mások.

A Devétsil korai szakaszának programnyilatkozatául Teige két beszédét fogadhatjuk el: Novým smérem (Oj irányban, Kmen IV. 1921, 48. sz. 569—571), illetve Képek és előképek [Musaion II, 1921 tavaszán, 52—58). Teige itt csalódását fejezi ki a megelőző művészeti irányzatokkal, a futurizmussal, a kubizmussal és expresszioctizmussal kapcsolatban, süket stilizmussal és a célokat illető tanácstalansággal vádolva őket, azzal, hogy a formalizmus zsákutcájába tévedtek. Az új művészet jellemző vonásainak a forradalmi lelkesültséget tartja; a művészet nem maradhat közönyös az ember szellemi és erkölcsi újjászületésével kapcsolatban. Az új módszer példáit az unanimisták irodalmi műveiben, a képzőművészet területén, főleg a primitív Henri Rousseau-ban, Van Goghban, Seurat-ban látja. Teige ebben az időben a népművészethez, a népdalhoz, a gyermekrajzhoz való közeledést proklamálja. A közeljövőben — szerinte — nem lesz már különbség ún. nagy művészet és másodrendű művészet között.

A proletárköltészet programja jelentősen beleszólt a cseh kulturális életbe. Hora, Wolker, Hoŕejší, Seifert verseskötetei, Hora kritikai tevékenysége a Rudé právóban, Neumanné a Cervenben (Június) vitákat és polémiákat vált ki. A legsokoldalúbban a Most (Híd) című folyóirat anké<tjában folyt a vita a proletárművészetről, s a polémiában mind a háború utáni nemzedék, mind a polgári ellentábor részt vett. Az idősebb generáció tagjai között tulajdonképpen egyedül F. X. Salda fogadta megértéssel a legfiatalabbak téziseit és alkotó gyakorlatát. Kifejtette, hogy minden nagy művészet elkötelezettje a társadalomnak: „kijeié vágyott a magányból, szeretni, tisztelni, használni vágyott. Ebben az értelemben minden művészet irányzatos volt, azaz akarat és vágy vezette, hogy életfunkcióvá váljék.“ Az ifjak hangsúlyozott politikai érdeklődésében Salda művészi hitelük biztosítékát fedezi fel. Nem politikai szektánsságra, hanem az emberiség erkölcsi újjászületésének, az emberek eljövendő testvériségének hitére gondol. Arra az ellenvetésre, hogy a művészetnek nem politikai pártokhoz, hanem általában az emberhez kell fordulnia, Salda így válaszol: „Am valóban, a szó teljes értelmében ember-e az, aki közönyös, aki lehet közönyös és semleges ebben az átalakulási harcban, akiből hiányzik a világ és az élet új elrendezésébe vetett szilárd hit és meggyőződés? Vajon nem valódi nyomorék-e az ilyen ember, csonka és zavaros, puszta homunkulusz, aki a tudósi okoskodások légüres lombikjából pattant elő?“

Az 1922 májusában és júniusában, tehát a cseh proletárirodalmi hullám tetőpontján lefolyt Mosí-ankét rendkívül élesen kirajzolta az erőik eszmei elrendeződését. Ám ugyanekkor már a Devétsilen belül is az irodalom céljának új értelmezése bont rügyet. Ennek első hajtása az az előadás, amelyet Jaroslav Seifert tartott Oj proletárművészet címmel 1922 tavaszán a Devétsil estjén. A beszéd Teige és Seifert közös műve, s nyomtatásban A Devétsil forradalmi antológiájában jelent meg, 1922 őszén, aláírás nélkül, a gyűjtemény bevezetőjeként. Teige és Seifert előadása megrajzolja a különbséget az új művészet és a korábbi kubista-futurista költészet között, s ez szerinte elsősorban az új művészet irányzatosságában és kollektív szelleméban rejlik, valamint a civilizációval szemben táplált pesszimizmusában. Ott, ahol a ikorábbi művészet a gépet csodálta, az új művészet az emberben, az egyénben és a tömegben keresi az alkotás forrását. Az előadás az új művészetet „az élet képmásaként" (obraz ze života) jellemzi, s dimenzióit a kalendáriumi történetektől, népi bábjátékoktól kezdve a garasos ponyván át Charles-Louis Pilippe műveiig körvonalazza. Valamennyi felsorolt műfaj közös nevezője a népiség, a közérthetőség és a szórakoztató jelleg. A művészetnek a munkásosztály ízléséhez kell alkalmazkodnia. A proletár nemcsak fanfárokra, hanem közérthető és lebilincselő művészetre is vágyik. A Devétsil teoretikusai a népi olvasó ízlését bámulják, s teljesen alávetik magukat. A kérdésre, hogy Alekszander Biok verseit miért nem olvassák úgy a proletárok, mint a névtelen szerzőjű indián regényeket, azzal válaszolnak, hogy Biok „versei tudat alatt képtelenek kellőképpen kielégí