Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Ružel, Dušan: A rózsaszín ernyős lámpa
Dušan Kužal eriiyos Bolyongok az utcákon, s egyszer csak Annába ütközöm. Meglepődve nézzük egymást. Elmosolyodik, s én érzem, hogyan omlik le bennem egy röpke szempillantás alatt a néhány évi szorgalommal emelt feledés fala. Tulajdonképpen azért jöttem ebbe a városba, hogy felejtsek. Hogy őt elfelejtsem. Megállnak az autók és villamosok, az apró esőcseppek ott maradnak a levegőben, a furcsa csendben minden megmerevedik, s én csak állok e nevetséges romok közepén, és tanácstalanul pislogok. Tovább bámulom, istenem, olyan kevéssel különbözik attól a gyengéd törékeny Annától, akit csukott szemhéjaim alatt állandóan magammal hordtam, hogy elszorul a torkom. A kockaköves tér kellős közepén hirtelen kinő egy fenyőfa, alatta patak csobog, újból ott sétálunk a partjain, és én pirulok, akadozik a szavam, majd leveszem a cipőmet, és mezítláb a vízbe lépek, kezemmel a meglazult part alatt kotorászok, inkább pisztrángok, mint szavak után kutatok. Anna valamit mond, haját arcába fújja a szél, időként ujjaival hátrafésüli, lélegzetelállítóak ezek az öntudatlan mozdulatok. Magasra csap bennem a gyöngédség hulláma. Figyeljük a pisztrángokat, melyek először nyugodtan úszkálnak a folyókanyarban, azután testük hirtelen megrándul, s mint a nyíl, úgy törnek előre az ár ellen. Mogyorót szedek, zsebkésemmel feszegetem héjukat. Anna mókusfogacskáival rágicsálja. Tovább megyünk. Mögötte lépkedek, nehogy észrevegye a megvágott mutatóujjamból csöpögő vért. Erőltetem a mosolyt; úgy kell nekem, miért vagyok ilyen ügyetlen. Az erdőben leülünk Szűz Mária kápolnájánál. Nincs bátorságom megérinteni Anna kezét, magamban kifogásokat keresek, gyávaságomat megvágott ujjamra kenem. Belemártom a jéghideg forrásba, mely éppen Szűz Mária lába alól buzog elő, szentelt víz ez, állítólag maga a püspök szentelte meg. Elindulunk az erdei úton, most a kis tó következik, majd egy elutasító fejmozdulat és lesütött szempillantás. Tovább már nincs semmi. Visszatérünk hát ide a térre, ahol megállt a forgalom, s ahol az esőcseppek még mindig a levegőben lógnak. Anna mosolyog. Csak nemrég érkezett ide. Sokáig keresett megfelelő munkát. Még szokatlan... Idegen városban, új környezetben mindig nehéz a kezdet. Iván? Öh, annak már régen vége... Tulajdonképpen azért is jött ide. Talán itt könnyebb lesz a feledés. Nem, nem, szerencsétlennek azért nem érzi magát. No, mondjuk, egy icike- picikét... Az első napok a legnehezebbek, egyedül van ... Roppantul örül annak, hogy találkoztunk, legalább lesz itt egy barátja. Az esőcseppek újból a kövezetre hullnak, az autók, villamosok elindulnak. Anna a kezét nyújtja. Egy cédulára felírja telefonszámát, mielőbb hívjam fel. Elmosolyodik, és eltűnik a loholó járókelők között, istenem, hiszen még visszatarthattam volna, meghívhattam volna egy kávéházba, jő lett volna leülni vele, vagy hazakísérni... Egy kis ideig céltalanul bolyongok a téren, legszívesebben máris felkeresnék egy telefonfülkét. Feldúltan bámulok a kirakatokba. Minden vágyam, hogy hazamenjek, végigheveredjek az ágyon és álmodjak. Az álomban mindig helyre lehet hozni azt, a rózsaszín lámpa
