Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - Vanovič, Ján: Beszélgetés Dominik Tatarkával

Ha volt olyan szíves, hogy ezeket a tényeket összefüggésbe hozta egymással — s csak az általunk felfedezett összefüggésekben értjük meg magunkat —, akkor próbálja meg a könyveimet a szlovák Üt a szabadsághoz-ként felfogni.

„A mi íróink olyan szerények és fegyelmezettek, hogy lassan már semmi súlyosat nem mernek mondani“ — írta Ön még 1963-ban. Ezeket a szavakat most — 1967-ben

— is aktuálisaknak érzem, az elmúlt négy év alatt nálunk sok prózai mű megjelent, de lényeges, mély és érvényes szó a mai emberről és társadalmunkról nem hangzott el. Az idősebbek — Bednár kivételével — olyan mellékvágányon topognak, amelyre az életnek nincs szüksége, s ami ezenkívül íródik, az inkább játék, irodalomésinálás és kísérlet, s nem hatni tudás, nem önmagam lebírása, nem tanúságtétel.

Bevallom, hogy a háború utáni idők legnagyobb prózai művének én Camus esszéjét (a Sziszifusz-mítoszt) tartom. Nem hiszem, hogy megalkuvó, naiv és szerény műveltségű író érvényeset vagy súlyosat mondhat korunkról.

Önnek nem tetszett az új próza ún. bejeié fordulása körbelül olyan alapon, hogy a befelé forduló halász csak önmagát foghatja ki. Nem félreértés ez abban az esetben, ha nem a felszín, az érzékek befelé fordulásáról, hanem valóságos, mély és igazi „elmer ülésről“ van szó? Montaigne és Proust befelé fordulására gondolok, Proust szub jektív, instrospektív időkeresése (Az eltűnt idő nyomában) olyan krónikája, dokumentuma a korának, mint Balzac regényei. Talán így: minél inkább s minél mélyebben, hitelesebben azonos vagy önmagaddal, minél inkább megtalálod a „biztonság mélységeit“ — annál inkább megtalálod azt mások számára is; s minél egyedibb vagy, emberileg annál érvényesebb s általánosabb is vagy.

Mikor a fiatal cseh és szlovák prózában az alapfordulat vagy inkább az „elfordulás“ beállt, konferenciát rendeztek róla. A 'kritika azonnal és megalkuvó módon úgy kezdte magyarázni a szocialista realizmus halódását, mint befelé fordulást. Az ilyen magyarázat nekem nem tetszik. Nem tetszik, ha túl sok író veti magát az ágyba, és kezd érezni, tanácstalanul már csak érezni. De egyébként igaza vám.

Ami engem Önben leginkább megkap, s ami Önt Szlovákiában mint prózaírót pótolhatatlanná teszi, az a „valóságon túli dolgok utáni nosztalgia“. Nem ez az Ön legmélyebb stimulus verbije, az a központi tűzjorrása, ahol a legjobb alkotásai találkoznak, s ahonnan ismét szétrajzanak.

Nem tudom, csak remélem, hogy vagy háromszáz sor abból, amit eddig összeírtam, hatni fog egy pillanatig az olvasók egy részére. Az Ön által említett stimulus verbi, a valóságon túli dolgok utáni nosztalgia — szenzibilitás, a múlt kultúrái, a halhatatlan művek egész sora által kitermelt öröikké éhes, örökké szomjas emberi szenzibilitás, amelyet messze magunk elé, a jövőbe, a semmibe lökünk, mint a bogár a csápjait. S a messzeségbe érő csápok végével meg akarunk valamit tapintani, s ha sikerülne, ez elégtétel lenne a számunkra. Higgye el, nem akarom sem magamat, sem Önt, sem mást misztifikálni. A kultúrák összefüggő sora érzékeink, emlékezetünk művelésének szempontjából végtelen nagy jelentőségű. A képzőművészet történetében ezt nagyon pontosan, láthatóan és általános érvénnyel ki lehet mutatni. Összehasonlíthatatlanul szemléletesebben, mint az irodalomban. S nekem olyan szerencsém volt, hogy a legfogékonyabb éveimben emlékezetem öntőformájába kerültek a cseh gótilka művei, a modern francia szobrászat alkotásai, aztán a Louvre, a gótikus katedrális. Beleivódott az emlékezetembe Jurkovič bradlói Emlékműve, a legkifejezőbb és lsgfeledhetetlenebb