Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Rúfus, Milan: Versek
Michelangelo Milan Rúfus hegyi szántó Terhet cipelni s énekelni. Te tudtad, ki viszi a szépet keresztvíz alá. Mi már nem. Ez nem tudás, csak ismeret. Hogyan kell felhúzni az órát. Mennyi a bálna csontja. S a versé. Ô, minden szőrszál, háromszor számlálva meg a szépség testén. Minek? Minek? Okoskodásunkkal csak a semmi nő, akár a farkasvakság — s a levetett lovas, a költő, a patkónyomból akar lovat teremteni. Szorongás, fáradtság ... Erdőben gyerekek, elbolyongtunk a fák között. S a szépség, aki istennel tegeződött, ma önmagának beszél zavaros, furcsa dolgokat. Gyermekkorom orkán-vert parasztja, mi maradt belőlünk? Mondd, mi lett velünk? Kevés maradt, igen kevés. Kevés: árny, dőlt fa, tört gyűrű. De itt még fennmaradt. Itt küzd vele a kő, a fű. Mert a kenyérnek veríték itt az ára, s kell még a hűség, így kívánja a lyukas nyomor. Innen a vásár menekül. Itt férfi kell, ki szótlan, mint a zuzmó, kőből is morzsol egy csipetnyi lisztet, s elég neki. Utoljára az alázkodik, aki tudja, mi az alázat ára, s mi a dicséret lyukas garasa. A lázadás a hegyekbe szökött. Itt halni, egyedül. Szántók. Gyász-pántlikák. Béke velünk. Koncsol László fordításai
