Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - Rúfus, Milan: Versek
Nem tudom, melyik szándék született meg bennem hamarább: írni Rúfusról, vagy a verseit fordítani. Szokatlan, hogy nem költő fordítson verseket, s magam nem vagyok költő. Mégis, van az olvasói élménynek egy olyan hőfoka, amikor parancsoló erővel lép fel a vágy: lefordítani, továbbadni a szépet, hadd ismerjék meg mások is. Eszem ágában sincs, hogy ezeket az átültetéseket véglegeseknek tartsam. Az általam elérhető legteljesebb tartalmi és költői hűség volt a célom a rúfusi szabad vers igen szigorú határain belül, s ha ez sikerült, talán kárpótolja az olvasót azért, hogy helyenként a sajátos rúfusi verszene nem szólal meg ezekben a kísérletekben. Tudom, olyan ez, mint ha valaki egy polifón zeneművet homofón hangszeren próbál megszólaltatni. Hogy mégis — így is — közlöm ezeket a fordításokat, arra egyrészt a Szemle műhelyjellege bátorít fel: a műhelyben (műteremben), olyan változatokat is láthat a betévedt néző, amelyek a nagy nyilvánosság elől rejtve maradnák, bár szükség van ezekre is, hisz nélkülük az egyetlen lehetséges megoldás aligha születne meg; másrészt a természetes kívánalom, hogy a rövid megközelítési kísérletet némi eredeti anyag is kiegészítse, bizonyításra vagy olvasói korrekcióra. — 1L — Milan Rúfus hármasfogat hegylakók A. M. Bazovskýnak A lóherét a hegy tövén levágta Katarína, hervad a lóhere. S hervad a rím is, amelyen néha, mint a csörgőn, gyermekkorunk muzsikált. De a petrencék, mint isten-ujjak, mozdulatlan állnak, ahogy a festőtől rendeltetett. Színek ege alatt — a színek mint a vér, a színek mint tűlevelek zöldje. S a barna, melytől illatos a vászon, s oly otthonos, hogy a tehénke is meleg istállót álmodna előtte, favályút dajkál s fényt a szarvain a lámpa hajnalcsillaga alatt. Rakják megint a hármasfogatot. Te, akit már csillagon túli fagy derez, nem árulod el, festő, hová ragad minket a hármasfogat. Magasra, Uram, magasra helyezted az asztalod. Amíg elérjük, vért izzadunk, és fut rólunk a só. A só, amire gyakran nem telik. Előléptettek minket, Jézusunk. Ô igen, feljebb emelték az embert. A keresztig, mely nem kerüli el. Van itt fa bőven keresztre, bölcsőre is. Szigorú táj, nyers táj, s az enyém! Kócból az ingünk, bőrünkhöz tapad, százados veríték enyvezi. Nem is vetem le már. Ebben megyek majd. Feküdni, föld alatt. Lentről kaparni krumplicskáidat. harangszó Harangszó ébreszt álmaimból. Mezőről álmodom. A táj remeg. Hullámain — fehér hajó — fény siklik nesztelen. A keresett. Felébredek. Kint annyi a sötét, hogy két szemembe könny szökik. így alszom el.
