Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - HAGYOMÁNY - Fried István: Cseh-magyar kapcsolatok a nemzeti ébredés korában
„Folyj, boldog, századokon túl, Szent kútfő, folyj, és hozz idvet az emberi nemnek! Adj az öregnek erőt ismét, add vissza pirosát Hervadozó lánykák orcáinak, s űzd el az élet Kínjait, hogy minden, ki vizedben megtöröd, innét Épen térjen el, és vígan láthassa hazáját.“ De Carro könyvét Kazinczy maga ismertette szócsövének, a Felső-Magyarországi Minervának hasábjain, közölve az óda francia, német, cseh (Karéi Winarický), magyar, angol, görög, olasz fordítását. Kazinczy példája talán nem is a cseh irodalom iránt mutatott érdeklődésében, hanem elveiben hatott. Ahogy Mušickihoz, a szerb költőhöz írott levelében tanúsította: a patriotizmus és a kozmopolitizmus elválaszthatatlan egymástól. „Nékem az emberiség s Pest-Buda tája hazám“ — vallotta egy epigrammájában. A hazát, ugyanakkor a művelt nagyvilágot befogó tekintetet, szemlélődést hagyta örökül, s művének folytatója (sokban — természetszerűleg — ellenfele) Toldy Ferenc ezt a gondolatot teljesítette ki. Hankától Kollárig, Némcovától Máchálg terjed ki érdeklődése. Az ő szívós szervező munkájának is köszönhető, hogy a cseh s a magyar tudós társaságok — főleg az 1830-as esztendőkben, de később is — igen jó viszonyban voltak, csereküldeményekkel gazdagították egymás könyvtárát, tudományát. Toldy Ferenc maga is beszámol a királyudvari kéziratról, mely az egész XIX. századi magyar irodalmat bűvöletében tartotta. A Tudománytárban, a Figyelmezőben, de még az oly jelentéktelen lapban is, mint a Szemlélő, cikkek, értekezések ismertetik a cseh irodalmi fejlődést, ahogy a Kvety vagy a Česká Včela, valamint a cseh tudós társaság Palacký szerkesztette folyóirata is ismerteti a magyar irodalom fontosabb jelenségeit. A magyar nemzeti mozgalom — túlzásairól — ismert bajnoka, Horvát István több alkalommal elismeréssel emlékezik meg a cseh tudomány képviselőiről, Balbínt „igen jeles Tseh történetíródnak minősíti, Dobnert „igen jeles Tseh író“-nak, másutt pedig Dobrovský tiszteletéről árulkodó sorokat vet papírra. Dobrovský tekintélye kikezdhetetlen! A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1843-ban úgy közöl Cyrillről és Methódról cikket, hogy Dobrovský nevét tartja pajzsul az esetleges vitatkozók, bírálók elé; Simkó Vilmos a magyar verstan kérdéseit boncolgatja (Hírnök 1845. 27. szám), de többek között Dobrovský verstani megjegyzéseit is hasznosítja. Egy Pesten, Hartleben kiadásában megjelent életrajzi lexikon (Neuer Plutarch) 1843-ban csak a legnagyobb tisztelet s megbecsülés hangján nyilatkozik a cseh irodalom nagy alakjáról. Nemcsak életrajzát s irodalmi munkásságát ismerteti, hanem műveit is melegen méltatja. „Dobrovský a kíméletlen igazságszeretet embere volt“ — dicséri a névtelen életrajzíró. Ugyancsak monográfiába alig beleférő anyagot tudnánk Rumy Károly György, az iglói születésű polihisztor cseh kapcsolatairól szolgáltatni. Részletesen kellene elemeznünk, mit jelentett, hogy a prágai s a brnói gazdasági társaságok tagul választották; hogy könyvtárában Dobrovský, Pelei, Pessina, Dlabaí és Dobner műveit is megtaláljuk; hogy Czikann-nal és Cerronival jó kapcsolatban volt; hogy a cseh törekvések magyarországi népszerfisítőjeként számottevő érdemeket szerzett; hogy az Őst und West című prágai irodalmi s a Hesperus című prágai német nyelvű vegyes tartalmú lapnak munkatársaként tevékenykedett. Hogy Rumy és Kazinczy nemcsak levelezőtársak, hanem igaz barátok is voltak, aat már szinte le sem kell írnunk. A cseh-magyar irodalmi s tudományos kapcsolatok fontosak, tudatot formálók voltak. E vázlatos összeállításból is kitűnhetett e kapcsolatok sokoldalúsága! E sokoldalúság az 1848/49-es események után leszűkül, de tovább él. E kapcsolatok legfontosabb dokumentumai beépülnek nemzeteink irodalmába, történelmébe: az ellentétek, viták idején sem múlnak el nyomtalanul. Az alapvetés szilárdabbnak, időállóbbnak bizonyult. E vázlat nem tartalmazza a szerző korábbi tanulmányainak anyagát: Cseh-magyar kapcsolatok a XIX. század első évtizedeiben, Filológiai Közlöny 1966. 157 — 166. Cseh-magyar kapcsolatok 1828 — 41 között, Filológiai Közlöny 1965. 387—398. Die Rezeption dér Königinhofer Handschrift im 19. Jahrhundert in Ungarn, Studia Slavica 1968 141-156.
