Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - HAGYOMÁNY - Kováts Miklós: Faragó Ödön és Szlovákia magyar színészete
hagyomány Kováts Miklós Faragó Ödön és Szlovákia magyar színészete Szlovákia magyar színjátszásának két világháború közötti korszakával mostohán bánt el a „hálás utókor“. Kisebbségi kultúránknak ez a nagyon lényeges területe fehér folt maradt az utóbbi évek szerteágazó kutatásai után is. Hogy értékeljük két évtized színikultúráját? Leírandó tehertételként? Tekintsük színtársulatainkat csupán a kultúra álarcában jelentkező üzleti vállalkozásoknak, melyek alacsony színvonalon álló műsorral, az operettek mákonyával álltáik útját a modernebb, magasabb színvonalú kultúrának? Fogadjuk el azt a sokat hangoztatott vádat, hogy színházaink az irredentizmus előretolt bástyái voltak? Hogyan kell tekintenünk a magyar társulatok élén álló igazgató-vállalkozókra, Faragó Ödönre, Polgár Károlyra, Iván Sándorra, Földes Dezsőre és a többiekre? Mint semmitől vissza nem riadó, csakis a hasznot hajszoló üzletemberekre? A sok megválaszolatlan kérdésre egyértelmű igennel válaszolni végképp igazságtalan, rosszindulatú egyszerűsítés volna. Természetesen ugyanilyen hiba volna a színigazgatók, társulatok működésének túlbecsülése, glorifikálása. Akkori színházaink tevékenységében összeszövődtek a kulturális értékek, az üzleti érdekek, a konkurrenciaharc, az intrikák mozzanatai, de mindezek ellenére könnyen kimutatható, hogy színtársulatainknak ebben a két évtizedben voltak olyan korszakai, amikor működésükkel a népek közötti közeledést, egymás kulturális értékeinek jobb megismerését szolgálták, amikor hozzáláttak a kisebbségi kultúráktól utólag mindig megkövetelt, de sokszor két oldalról is akadályozott hídépítéshez. S hogy színikultúránk nem lett a várt erős, mindkét irányú közeledést elősegítő időálló híd — az elsősorban nem színházaink munkásain, pallérain múlott. Színikultúránk vezető egyéniségei közül Faragó Ödön tevékenysége érdemli a legnagyobb figyelmet. Munkássága — minden ellentmondása ellenére — a szlovákiai magyar színészet legjelentősebb alakjává emeli. Érdekes példája a kor nyugtalan művésztípusának, akiben színészi, rendezői, írói és üzletemberi képességek ötvöződtek. Gazdag publicisztikai munkásságának köszönhetjük, hogy sokrétű tevékenységét jobban megismerhetjük, nyomon kísérhetjük változatos életpályáját. Számtalan újságcikken, tanulmányon kívül a következő kiadványok fűződnek a nevéhez: 1. Impresszióim, Bp. 1912 (190 old.) 2. A vidéki színészet újjáépítése, Kassa, 1918 (20 old.) 3. Írások és emlékek, Užhorod, 1933 (208 old.) 4. írásaim és emlékeim, Kassa, 1942 (168 old.) 5. A magyar színészet országútján, 1946 (94 old.) Ehhez járul még egy kéziratban maradt munka: A szlovenszkói és ruszinszkói magyar színészet 25 éves története. Faragó Ödön tevékenységének elsősorban a szlovákiai magyar színjátszás első s így a további fejlődésre döntő kihatású korszakában volt nagy jelentősége, és így érdemes megvizsgálni az ő tevékenységének tükrében a magyar színészet 1918 utáni helyzetét és első korszakát. Előzmények A magyar kultúra sajátos Budapest-központúsága, a fővárosnak a színészetben rendkívül nagy mértékben jelentkező abszorbeáló ereje, valamint a pesti és a vidéki színházi közönség között mutatkozó számbeli, ízlésbeli és társadalomszemléleti különbség egyaránt hozzájárult, hogy századunk elején a vidéki színpadok még a fővárosi színházak
