Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - Zsilka Tibor: A kifejezések esztétikájáról
Miko a kontrasztból eredezteti és származtatja a többi esztétikai kategóriát is. A zavaró és a kiegyenlítő elem megfelelő szimmetriájából vezeti le, az egyensúly következményének tartja az esztétikai mértéket, amelyet kiterjeszt a prózára is. (A krimiből például hiányzik az esztétikai mérték, mert benne egyrészt a „külső“, motiválatlan tartalom túltengését tapasztaljuk, másrészt a megoldás előre adva van.) A kifejezésrendszerben csak az esztétikai mérték alatt található meg az, amit egyes szakemberek is a jó művészi alkotás legfőbb kritériumának vélnek. Miko azonban az innováció (Max Bense terminusa) helyett a variabilitás szakkifejezést használja. S a variabilitás fokát szerinte az határozza meg, hogy a konfliktus, a kontraszt mennyire újszerűén ágyazódik bele az alkotás struktúrájába mind tematikailag, mind nyelvileg. Bizonyos témák idővel elévülhetnek, egy adott normából származó szerkesztésmódok és versformák automatizálódhatnak, s ilyenkor lép fel az innováció igénye. Mindez kétségtelenül összefügg a társadalom fokozatos előrehaladásával is, hiszen éppen a fejlődés hoz létre új konfliktusokat és ellentéteket, ami az irodalomban új témák és életjelenségek feldolgozásában nyilvánul meg. Ezzel egyetemben természetesen az esztétikai mérték is változik, ugyanakkor a variálás lehetőségei is megnőnek. Szükséges még megemlíteni, hogy Miko szerint a kontraszt az alkotásban mikro- és makrostruk- turális szinten egyaránt jelentkezik; éppúgy megnyilvánul a témában, mint a nyelvistilisztikai kifejezőeszközökben. Ennek kapcsán a tartalom és forma megkülönböztetését elveti; s igazi egységüket, összeforrottságukat és elválaszthatatlanságukat hirdeti. Az erőszakos kettéválasztás szerinte merő dichotómia csupán! Miko A kifejezés esztétikája című könyvében a kifejezésrendszert nemcsak ismertette, hanem életerejét és létjogosultságát is próbára tette. A szerző ugyanis egy-egy jelentős szlovák irodalmi alkotáson bemutatta, hogyan lehet egyéni stíluskoncepciójának, illetőleg kifejezésrendszerének a segítségével műveket interpretálni. Az interpretációk többek között tanúbizonyságai annak is, hogy egy-egy művön mennyire átüt és domináns szerephez jut a kifejezésmódok, stíluskategóriák egyike. Jégé Adam Sangala című regényében ilyen az aktualitás, Hečko Vörös boréi ban az expresszivitás, M. Figuli Három pejló című művében az esztétikai mérték (a prózaritmust is vizsgálja benne eredeti módon!), Chrobák A tanulékony Márta és a gondos Mária című elbeszélésében a kontraszt, és így tovább. A szerző persze nem azt akarja bebizonyítani, hogy az említett művekben más 9tílussajátosságok nem fedezhetők fel. Természetesen felfedezhetők, csahogy a mű szövetében és egészében a polivalens stíleszközök is általában mind egy irányban tendálnak, egy kategóriát emelnek a többi fölé. Ezzel kapcsolatosan azonban felmerülhet egy ilyen kérdés: hogyan lehet a regényben mint az egyik legsajátosabb epikai műfajban túlsúlyban az expresz- szivitás, hiszen közismert, hogy a cselekmény az ikonitás (ábrázolás) következménye? A könyvben erre is választ kapunk. Egyes prózai alkotásokban — ilyen Hečko regénye is — és kiváltképpen a lírában a szubjektivitás ábrázolódik, valamilyen történet vagy esemény leírásán keresztül fejeződik ki. De e leíráson is erősen átüt a szubjektív látásmód, ami fontos szerepet tölthet be a valóságmozzanatok elrendezésében, kiválasztásában, sőt deformálásában is. Miko A kifejezés esztétikája című könyve s a benne tárgyalt kifejezésrendszer tehát mind alapjaiban, mind részleteiben jól átgondolt, sok éves tudományos kutatómunka összegezését tartalmazó mű, amelyben a stílus tágabb, a témára és a nyelvre egyaránt kiterjedő értelmezését találhatjuk. A stílus efféle értelmezése persze nem új. A csehszlovák strukturalizmus az ún. prágai iskola fellépése óta végső fokon mindig is a stílusvizsgálat ilyenfajta értelmezésének a híve volt, ami a nyelvészek és irodalmárok antagonizmus nélküli, szinte párját ritkító együttműködését vonta s vonja most is maga után. Éppen ezért Miko könyvének értéke inkább a funkció mibenlétének világosabb és érthetőbb magyarázatában rejlik. Nem egészen valószínűtlen, hogy a kifejezésrendszer egyik-másik terminusát idővel újabb cseréli fel, némely szakkifejezés elhelyezése is megváltozhat. (Kisebb-nagyobb korrigálásra már eddig is több ízben sor került.) De ez semmit sem csorbít jelentőségén, mert hiszen a terminusok rendszerbe foglalása elősegítheti a modern stilisztika terminológiai rendszertelenségének a felszámolását. Ugyanakkor a kontraszt, a mérték és a variabilitás mikói magyarázata a szépirodalmi mű esztétikai értékének a felfedésében, mibenlétének a felderítésében is jó szolgálatot tehet.
