Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - Bereck József: Öröm
még huszonöt sincs. Bizonytalanságomat az is fokozta, hogy nem beszélt, csak éles vihogását hallottam. Száraz, csontos arcára a közöny és összpontosítás zagyva keveréke telepedett. Aztán elindult a kerítés mellett, de a járásába most már némi óvatosság, osonó száindék is vegyült. A kíváncsiságom nem hagyott nyugton; figyelemmel kísérve utánamentem az utca másik oldalán. A vendéglő felé közeledve vettem észre, hogy a settenkedő férfi a kerítés egyik kőoszlopához rögzített sudár májusfa hervadó koronáját nézi. Meglepett ez a felfede zés, mert semmi különöset sem láttam a karcsú jegenyeszálon. Sudár volt, egyenes, és nem is olyam túlságosan magas. Az eddig óvatosan osonó férfi a májusfa tövében elvesztette a nyugalmát; furcsa izgalmi állapot lett úrrá rajta, a keze meg-megrándult, s olyan gyorsan szedte a lábát, mintha a föld égette volna a talpát. Az utca néptelen volt. A kastélykapu felől tompa fejszecsapások hallatszottak. A sudár jegenye tövében lépkedő férfi közben szinte extázisba esett, mereven bámult a májusfa lombjára, szájából artikulátlan hangok törtek elő, s kezével ideges, tört mozdulatokat tett. Furcsa vágy, tenniakarás, de egyben tehetetlenség feszült benne. Nem értettem az egészet, de úgy éreztem, hogy már nem közömbösen szemlélem a furcsa jeleneitet; a férfi belső feszültségéből valami rám is átragadt. Nem is sejtettem, hogy mi fog következni, de egy belső haing azt súgta bennem: akarom, hogy úgy legyen. Tudatlanul, előre helyeseltem. Egy kicsit szégyelltem is magam, hogy beleestem a bűvkörébe annak a valaminek, ami a májusfával van kapcsolatban, de semmit sem tudok róla. Már mem is lepett meg, amikor a férfi hirtelen a kerítéstől néhány lépésnyire álló hatalmas diófához ugrott, és ügyes mozdulatakkal, minden nehézség nélkül felkapaszkodott rá. Néhány pillanat alatt már a legfelső ágakon állt, a májusfa fonnyadó lombjával majdnem egy magasságban. A zsebéből követ vet elő, és a májusfa lombja felé hajította. A hervadó levelek között pezsgőspalack lapult. A másik s harmadik követ már hosszabb összpontosítás után dobta el, de az üveg sértetlen maradt. Még volt a zsebében néhány kő, azonban mindvégig sikertelenül próbálkozott. Miután az előbbi ügyes mozdulatokkal leereszkedett a földre, enyhe csalódottság fogott el, de magam sem tudtam biztosan, hogy mit szerettem volna inkább. A férfi lesújtottan állt a diófa alatt, s úgy tűnt, hogy mindent elfelejtett. Féltem, hogy visszamegy a többiekhez, de néhány tétova lépés után hirtelen lehajolt egy kőért, villámgyorsan felkapaszkodott a diófára, s minden összpontosítás, célzás nélkül elhajította a követ. A dobásban nagy erő lehetett, mert a palack valósággal szilánkjaira fröccsent a levegőben, az apró üvegcserepek sikoltozva hulltak a májusfa tövébe A férfi diadalmasan, éles, recsegő hangon felüvöltött, majd gyorsan, szinte szabadeséssel a földön termett. Visongó nevetésétől hangos lett az utca. Örömében körül ugrálta a diófát, és néhányszor megpróbált elrohanni a kastély irányába, de valami mágikus erő mindannyiszor visszafordította. Furcsa melegség áramlott szét a testemben, amely még azután sem szűnt meg, amikor az örömtől ugráló férfi végül elrohant a sárga kastély felé.
