Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Ordódy Katalin: Búcsú és érkezés közöltt

Rézsűt estek a fények a nagy falak szigorúságát feloldó csodálatos kapukra, boltívekre, az egykori udvar felüdülését szolgáló belső kertek művészi kútjaira, szobraira, amelyek között most nem a török méltóságok léptei alatt csikordul meg a finom kavics, hanem a kifelé tóduló turisták bábeli nyelvzavara riasztja el a csendet.

Az őrök becsukták a nehéz ablaktáblákat, kioltották a fényeket, a palotára ismét magány és csend borult. A délután vörhenyes világításában kirajzolódó nemes kontúrok bizonyítják, hogy az oszmán birodalom nemcsak katonai hódításaiban volt nagy, hanem művészi alkotásaiban is maradandó értékeket hagyott az utókorra.

Mihez lehet kezdeni az estébe hajló délutánnal? A Fatihból a Galata-hídon át Beyogluba, a Taxim Térre megyek, ahol nem a gamik, múzeumok, bazárok hangulata árad, hanem a fényűző HiltoW-hotel, az Operaház és az előkelő üzletnegyed fényes kirakatai várnak. Fatih meghittebb, „isztambulibb“, Beyoglu izgalmasabb. Ha Isztambult a Kelet Párizsának hívják, akkor a párizsi jelzőt Beyoglu érdemelte ki. A Taximból vezető széles bulvárok egyikének kis sikátora a szerelem utcájába vezet. Nem tudom, valóban ez az utca hivatalos elnevezése-e, de így ismerik, így emlegetik. A Kelet bordélyaival állítólag még a hamburgi és marseille-i örömtanyák sem vetekedhetnek. Nem teszik kirakatba, mit kínálnak, de a választék állítólag sokkal fantáziadúsabb. Olyan nő, aki ad magára valamit, nappal sem téved be ide. Sajnálkozást éreztem, hogy még csak elvben sem latolgathatom, megnézzem-e, ne nézzem-e meg.

A templom azonban nyitva állt előttem. Még az előző évből emlékeztem rá, hogy a Dior-modellek: Max Factor és Elisabeth Arden nevével fémjelzett parfümériák, olasz cipőmodellházak sorát több méter magas, hosszan futó kovácsoltvas kerítés töri meg. A mögötte levő kikövezett tágas udvar mélyén sötétszürke, nagy épület húzódik, távol tartva magát a forgalom zajától, elbújva, társtalanul, mintha tudatában lenne annak, nincs sok keresnivalója ebben a világban. Ormán kereszt hirdeti, hogy kis keresztény sziget áll itt a mohamedán tengerben. A kapun át kiszűrődő sárga fény befelé hívogat. A padsorok nem üresek, s míg a görnyedt vállú sekrestyés öreges mozdulatokkal sorra gyújtja hosszú botjával az egyik oltár gyertyáit, egyszerre kilométerek százai választanak el a kerítésen túl eső világtól. Megszólal az orgona, ismerős dallamok töltik be a tömjénszagú levegőt. A pap egy ministránstól követve belép az oldalajtón, és az oltár elé megy.

Az isztambuli Szent Antal-templom a Ferenc-rendi barátoké. Az egyik baráttal sikerül beszélnem:

— Fötisztelendő úr, van itt számottevő keresztény vallási élet, vagy a templom csupán amolyan kötelező diplomáciai gesztus az idegenek kedvéért?

— Él itt egy nagyon népes örmény kisebbség, ők alkotják híveink zömét. Isztambulban aránylag sok a különböző okokból rövidebb'-hosszabb ideig itt tartózkodó európai, belőlük és a különböző konzulátusok, képviseletek tagjaiból regrutálódik híveink másik fele. A közösség bizony kicsi, de nem külsőséges szokás, hanem komoly vallásos meggyőződés kapcsolja őket hozzánk.

Másnap egy utamba eső gami külső falán csörgedező lábmosó forráskánál mosom meg poros lábamat, s cipőmet a küszöb előtt hagyva, lépek be a szőnyegekkel beterített templomba. Néhány ájtatoskodó férfi térdre borulva imádkozik, időnként mély meghajlással homlokát a földhöz érinti. Az üvegmozaik ablakokon át keletről fénypászmák ömlenek be, s végigjárják az oszlopokat, szőnyegeket, szószéket, megtartják napi szemléjüket, s nyomukban a színes, puha csönd halkan muzsikálni kezd. Nem az arabeszkeket nézem, az oszlopok cirádáit, a fajansz díszek homályból felderengő színeit, a részleteket észre sem véve az egészet olvasztom magamba, s beleolvadok az egészbe. Micsoda áhítatos csend tud lenni a zajongó utcáktól övezett gami belsejében! Észre sem veszed, hogy olyan emlékekkel megajándékozva távozol, amelyeket halálodig dédelgetve őrzői.

Kilépve a tűző napfényre, egy ideig könnyebb elviselni az izzó kék égből szüntelenül aláhullö hőséget. — Szicsak — mondják az emberek, és nyögve törlik meg verejtékező arcukat. Dombra vezető úton kaptatni dupla kínszenvedés. Az Ankara Caddesi korántsem olyan sík, mint a térképen. A Vilajetnél — nálunk leginkább kerületi nemzeti bizottságnak felelne meg — megállók egy kicsit. Ürügy a pihenésre, bár építészeti szempontból nincs rajta látnivaló. Század eleji épület a köz