Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Ordódy Katalin: Búcsú és érkezés közöltt

emberrablásairól számolnak be, hanem mindig feltűnik egy rokonszenves török úr vagy leányzó alakja is, aki aztán az olvasó szívét maga felé fordítja. Mintha a 150 év- nem is lett volna komoly történelmi tragédia, hanem holmi testvéri csetepaté, amelynek végén minden elrendeződött (mint ahogy el is rendeződött), és azóta szent a békesség. Sőt, meleg barátság kötődött a két nemzet között, ahogy azt egy 1916-ban kibocsátott török nyelvtankönyv ajánlása is bizonyítja: „A török és magyar nemzet között létrejött szövetség és frigykötés napjai áldott emlékének legyen ajánlva.“ Ilyen meleg szavakkal aligha bocsátottak útnak még nyelvtankönyvet. Ha mégis élt bennem némi törökellenes elfogultság, annak Franz Werfel A Muszadag negyven napja című regénye az oka. Ez hétszázegynéhány oldalon a következetes és kérlelhetetlen török nacionalizmus áldozatainak vértanúságáról szól, az örmény népirtásról, amely tudvaleőleg nem légből kapott regénytéma volt. Egy egész népet azonban sohasem lehet felelőssé tenni vezetőinek lépéseiért.

Az ellenkező előjelű árnyékképeket azonmód széttépte az élő valóság, amint először szippantottam bele a zsibongó kikötőváros tenger- és halszagú levegőjébe. Mint fölösleges terhet dobtam el az előítéletek batyuját, hogy helyet adjak személyes tapasztalataimnak, ítéleteimnek. Mohóságomban egyszerre szerettem volna felölelni a temérdek emléket összezsúfoló múltat és a jelent. Szorgalmasan megnéztem mindent, ami a turistaprogramban szerepelt, azontúl pedig igyekeztem kapcsolatot keresni az emberekkel. Törökökkel, ott élő magyarokkal és németekkel, akik továbbadhatták nekem évtizedes ott-tartózko'dásuk ismereteit. Meg kávéztam Hüsszein kapitány kunyhójában, egy magyar textilmérnökkel teáztam a szálló teraszán, és egy németül tudó török orvossal töltöttem az idillikusán szép gesme-hegyi nyaralójában egy délutánt. Többet láttam hát az országból, mint a selymes homokú tengerpart, a tevekaravánok, a bazárok, az éjszakai mulatók, a romjaiban is fenséges és csodálatot keltő Efezosz, Per.gamon, Aszklepion és a múzeumok, vagyis ami beletartozik a kiszabott látnivalóba. Többet láttam egy parányival, sikerült az ország életébe egy kis ablakon át bepillantanom, és talán ez a pillantás — amely ugyan keveset engedett látni, de annál többet sejtetett — fogott meg és hozott ismét vissza.

Hazatérve egy kis sziget nőtt ki köröttem a mindennapok tengeréből, egy prospektusokból, térképekből, könyvekből, tervekből álló sziget, amelyre szabad estéimen visszavonulva építgettem stratégiámat, készülődtem a második útra.

Jól tudtam, hogy az a sokfajta gond, amelytől az utazási iroda mentesít, most mind a nyakamba szakad, és szó sem lesz pihentető üdülésről. Erősen hittem azon1- ban, hogy a közvetlen kapcsolatok élménye s a viszonylagos szabadság, amellyel határozhatok napjaim, teendőim felől, bőségesen kárpótolni fog.

Hol kezdődik az ország? Még mielőtt a határt elérnénk: a vonaton. Szófiát elhagyva a szerelvény megtelik törökökkel. Látogatók, üzletemberek, diákok — akik éppúgy szeretnek kóborolni a világban, mint minden ország fiataljai —, de legtöbben talán a külföldön — leginkább Nyugat-Németországban és Svájcban dolgozó — munkások utaznak haza. Mind több török beszédet hallani, és ami jellemző: török muzsikát. A kupékból török ének száll, európai fülnek szokatlan keleti dallamok. Nem találkoztam sehol másutt ezzel a daloló, muzsikáló kedvvel, amely eleinte bosszantott, kifárasztott, míg végül megszoktam, hozzáidomultam. Az utcai árusok portékát kínálgató torokhangú kiáltozása is ének, a taxikban nemcsak rádió, hanem lemezjátszó is van, és a városok utcái, isten tudja, miféle forrásokból, de teli vannak muzsikával.

A vonaton szállt hát a dal. Minden nemzet fia boldog, ha hosszabb útról, idegenből megtér otthonába, ha a határon megpillantja hazája felségjeleit, és ez a törököknél sincs másképpen. Egyik utitársam kora reggel, mikor már a görög vámtisztek leszálláshoz készülődtek, eltűnt a mosdóban, majd megborotválkozva, tiszta ingben, új ruhában került elő. Hazája iránti tiszteletből maga mögött akarta hagyni a hosszú út alatt felgyülemlett tisztátalanságot, mielőtt a határt átlépi.

Európai útitársaim az ablakhoz tódultak, azt hitték, különös látnivaló vár rájuk. Pedig a vidék a határon túl sem változott. Az állomásépület is ugyanolyan volt, mint az eddigiek. Egyedüli különbség a latin betűs török felirat a bulgáriai cirillikával