Irodalmi Szemle, 1970

1970/4 - Duba Gyula: Lenin

A következetes internacionalista magatartás és a nemzeti kérdés területén 1922-ben Sztálinnal is összecsapott, és a grúz ügy kapcsán végleg ellentétbe került vele és társaival. Ordzsonikidze tettleg bántalmazta a grúz kommunisták egyik képviselőjét, aki a grúz nép számára több önállóságot és nagyobb jogokat követelt; Dzerzsinszkij vizsgálta ki az ügyet, alki Sztálinnal egyetemben Ordzsonikidzének adott igazat. Lenin egyértelműen a grúzok ügye mellé állt, és azt ajánlotta a kongresszusnak, „hogy a köztársaságok alig néhány hónapos unióját csak katonai és diplomáciai vonatkozásban tartsák fenn, s mindenben adják vissza a teljes önállósságot a köztársaságok népbiztosságainak“. Ezeket mondotta: „Az a kár, amely abból érheti államunkat, hogy a nemzeti apparátusok nincsenek egyesítve az orosz apparátussal, hasonlíthatatlanul kisebb annál a kárnál, amely egyébként érne nemcsak minket, hanem az egész Inter- nacionálét, a közeljövőben a mi nyomdokunkban a történelmi színpad előterébe lépő Ázsia népeinek százmillióit is. Megbocsáthatatlan opportunizmus lenne, ha mi a fellépésének küszöbén, ébredezése kezdetén megrendítenénk előtte tekintélyünket azzal, hogy akár a legkisebb durvaságot és igazságtalanságot is elkövetjük tulajdon nemzetiségeinkkel szemben.“ És Lenin a harcot következetesen gondolta, nem tudta elképzelni az internacionalizmus elvének megsértését a szocialista társadalom építése során. Titkárnője, Fotijeva jegyezte fel Lenin élete utolsó napjainak egyikén: „Vlagyimir Iljics utasításai: Szolénak jelezni, hogy ő (Lenin) a sértettek mellett van. A sértettek valamelyikével tudatni, hogy ő velük van. 3 momentum: 1. Nem szabad tettlegességre vetemedni. 2. Engedményeket kell tenni. 3. Nem szabad egyenlő mértékkel mérni a nagy országot a kicsivel. Tudott erről Sztálin? Miért nem reagált?"

IV. Lunacsarszkij szerint Lenin a „megalkuvás zsenije“ volt. Nem elítélően mondja ezt róla, inkább csodálattal és elismerően; a jó politikusnak elengedhetetlen tudománya legyen az okos megalkuvás, amely lényegében nem elveinek feladását jelenti, hanem a valóság pontos felismerését, a vele való kibékülést és közös nevezőre jutást. A politikus nyersanyaga és bázisa a valóság mint objektivitás, amely gyakran és gyorsan változhat, ám lényegében egyedül mérvadó, s a jó politikus tudja, hogy csak akkor alakíthatja a valóságot hatásosan, ha felismeri törvényszerűségeit, a helyzetek összetevőit és jellegét, és aláveti magát nekik. A politikus úgy avatkozik bele a valóságba, hogy közben mélyen tiszteli. Lenin nem volt megalkuvó — a szocialista forradalmat mint végcélt soha, egy pillanatra sem adta fel —, csupán erős, dialektikus valóságérzékével alkalmazkodott a lehetőségek alakulásához. Amikor 1917 tavaszán megérkezett Szentpétervárra, első nyilvános fellépésével még a legközelebbi munkatársai sem értettek egyet. Azonnali szocialista forradalmat követelt, azt, hogy a szovjetek vegyék át az Ideiglenes Kormánytól a hatalmat. Néhány hónap múlva, amikor Kerenszkij tehetetlennek bizonyult, és úgy tűnt föl, itt az ideje, hogy a szovjetek teljes súlyukkal az előtérbe lépjenek, Lenin — mintegy előbbi önmagát cáfolva — halogatta a hatalom átvételét, mondván, hogy nincs még itt az ideje. S amikor elérkezett a szerinte legkedvezőbb időpont, inem tűrt egy pillanatnyi halogatást sem. Említettem már, hogy politikai elképzelései során gyakran a legközelebbi munkatársaival is ellentétbe került. Volt valami az egyéniségében, amely megfogta, meggyőzte és szellemi hatása alá kényszerítette a vele vitázókat. S az egyik ok bizonyára az a következetes, szinte megszállott tisztaság, mellyel a forradalom gondolatát képviselte, a célért önzetlenül lobogó ember tüze, amely biztosította számára az általános megbecsülést és tekintélyt. Gyurkó így ír közvetlen munkatársaihoz való viszonyáról: „Nagyra becsülte őket, de sohasem hunyt szemet tévedéseik fölött. És ha politikai, elvi nézeteltérésre került sor, öszvérmakacssággal ragaszkodott igazához, melytől leg jobb barátja sem téríthette el. Már pedig nem volt olyan vezetője a pártnak, akivel ne került volna szembe alapvető kérdésekben. A végtelenül tisztelt Plehanovval szinte egész életében viaskodott, míg bekövetkezett a végső szakadás, amikor az orosz fórra dálmárok ,gazdája’ lelkesen üdvözölte a világháborúba induló orosz önkénteseket. Trockij már 1903-ban ,a párt lerombolójának’ nevezte Lenint, s bár a forradalomban csatlakozott hozzá, utána is jó néhányszor összecsaptak. Buharin a békekötés miatt lemondott minden párt- és állami tisztségéről. Sztálinnal a köztársaságok egyesítésének ügyében kellett súlyos harcot vívnia. Zinovjev és Kamenyev a döntő pillanatban, a fegyveres felkelés előestéjén hagyták cserben. Lunacsarszkij zokogva rohant ki a