Irodalmi Szemle, 1970
1970/4
„Senkinek eszébe se .jut a fától azt várni, hogy a gyökereihez hasonló koronát növeljen.“ (K!ee) A modern poétikákat Paul Kleevel kéne kezdeni. Akkor talán könnyebben és többen megértenék a különbséget André Breton és a mai modern költők között, s verskritikusaink nem tartanának egy verset „szürrealistának“ (értelmetlennek) csak azért, mert az nem hasonlít a „gyökérhez", azaz nem másolata a valóságnak. Picasso Paul Klee neve mellé értékítéletként azt írta, hogy „Pascal-Napo- leon". „Pascallal“ egyet lehet érteni, de Napóleon helyére mintha inkább Laplace kívánkozna. Pascal ugyanis úgy rakta le a valószínűségszámítás alapjait, hogy annak gyakorlati jelentőségével még nem lehetett tisztában. A lövéselmélet atyja, Laplace volt az, aki 100 évvel később Pascal elméletével „rálőtt“ a világra. S Paul Klee úgy lehetett egy személyben Pascal és Laplace, hogy a valóság felett és alatt burjánzó, autonóm anyag í izmusokat meghaladva (de azoknak „növekedési“ mechanizmusát magáévá téve) megfogalmazta s konkrét alkotásokkal bizonyította, hogy a művészet a játéknak olyan fajtája, amelyben „a világot kialakító és formáló erőket utánozzuk.“ Klee tehát az erőket s nem az általuk létrejött világot utánozza. De ezek az erők mindig világot és felismerhető világot hoznak létre. Erre a világra a Klee-képeken sokszor csak egyetlen (esetleg néhány) motívum utal, a fő szerep —■ hogy Pascalhoz visszatérjünk — a véletlen tömegjelenségeké, s ezeknek a tömegjelenségoknek csak mintegy valószínű „összege“ a motívum jelezte világ. A kleci véletlen persze nem a filozófia véletlenje, hanem (legtöbbször) az ősi népi ornamentikák s a geometria elemeinek előre nem látható irányú kapcsolódása. így sorakoznak például az ornamens jelek mértani alakzatokká, s alakul ki az első látásra játékos vesz- szők, karcolatok halmazából egy lehetséges város képe az Egy lap a városok könyvéből című festményen. Az értelmező motívum itt egy korong (amely napként lebeg a város felett), de míg ennek a korongnak a ,«ap’ jelentéséig eljutunk, az egyéb motívumok rétegződésében megértjük és megéljük a növekedés mechanizmusát, részesei leszünk egy világ genezisének. Klee tehát pontosan úgy építkezik, mint az izmusokat meghaladó modern költő: a mű medrében véletlen tömeg- jelenségek kanyarognak, torlódnak egymásra, csapnak ki a partokra, s húzódnak vissza a mélybe, mig végül is elérnek egy lehetséges jelentéshez, mond- j >k: a tengerhez. S ebben a szemünk láttára, sőt részvételünkkel megépült jelentésben a „koronának és a gyökérnek“ (az embernek és a természet-világnak) az az egysége látszik visszaállni, amely az izmusokkal olyan látványosan és tragikusan megbomlott. S ebben rejlik Paul Klee korszakalkotó jelentősége a képzőművészetben. Tőzsér Árpád Paul Klee: Védelemrehívás \ Önarckép
