Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Jósfay György: Két bemutató a Thália Színházban
•dály Galántai táncokjának néhány frá- -zisa. A függöny felgördülése után látványos, de ízléses színpadkép tárult a nézők elé. Platzner Tibor Jól ötvözte benne a szlnességet, a derűt, a meseszerűt és a „szállíthatóságot", hogy ne hagyjuk észrevétlenül az utóbbi szempontot sem. A cselekmény aztán az íróra, a rendezőre és a színészekre irányította figyelmünket. A mese isment, feldolgozása egyszerre érthető és költői, ami így kétszeres dicséret Gál Sándornak. Nem könnyű egy mesét változatos képletekben megverselni, még kevésbé úgy, hogy a legkisebb gyermek is értse és beleélhesse magát. Tarics János rendező sok kedves ötlettel keltette életre a szöveget. Az állatokat megformáló színészek játékában érezhető volt -az a szándéka, hogy az állatok tulajdonságait az ember, olykor a .gyermek jellemvonásaival keverje. Ezekre az egyezésekre reagált a közönség is a legelevenebben. Maradandó élményt nyújtott például a kát állandóan civakodó rókafi, akiket hiába csitított gondos szülőjük, háta mögött a civakodás mindig elölről kezdődött. A két rókafiút Szabó Mária és Cuth László keltette életre. Hasonló élmény volt Horváth Lajos pantomim eszközökkel megformált gonosz farkasa is. Tamás Jolán mókusa, Érsek György macija, Szabó Erzsi baglya, Benkó László öreg rókája is ilyen kedves, humoros ember-állat alakítás volí. Bittó Eszter káráló varjúja néha hátborzongatóan félelmetes, vigyáznia kell azonban, hogy „kárálása" ne tegye soha érthetetlenné a mondott szöveget. Emlékezetes Gyurkovics Mihály egyszerűen alázatos gazdaalakítása. Ibsen: Kísértetek A mesejáték sikere várható volt. Annál feszültebb várakozás előzte meg a „felnőttműsort“: Ibsen: Kísértetek című tragédiáját. Ibsen napjainkban nem túlságosan népszerű, a közönség unalmas, „lelkiző" szerzőnek tartja. Hadd bocsássam előre, hogy ezúttal rácáfolt az előítéletekre, és rendkívüli sikert aratott. Beke Sándor rendező legfőbb törekvése — láthatóan — a dráma dinamikájának fokozása, áramkörének feltöltése, a cselekmény előtérbe hozása volt, a me- • dítáció, az északi borongás rovására. A dráma bensőséges dialógusait a görög drámák őrjöngő harsogásáig fokozta, és ezáltal olyan helyzetet teremtett a nézők számára, hogy lehetetlen volt kibújni a „színházi együttélés“ alól. Az egyes alakításokat elemezve tudatában vagyunk a rendező elindító és terelő szerepének. Lengyel Ilona Helene Alving szerepében elsősorban finom arcjátékával tűnt ki. Szemének villanásaival, mimikájával idézte elénk lelkének szüleményeit, a „kísérteteket“. A törékeny, mégis ellenálló, a sokat bíró, mégis megtört anya tragédiája beszédében és mozdulataiban szörnyű valósággá vált. Fiát. Osvaldot Csendes László alakította szinte klasszikus végletességgel. Játékának finoman kimunkált fordulatai egyre igazabb oldaláról tárták elénk a sorsával és szörnyű betegségével viaskodó hőst. Talán csak a néha nőies magasságba csapó hangja hatott ránk olykor ellenszenvesen. Remek találmány lett volna a hangnak ez a modulációja, ha ritkábban alkalmazza. Lengyel Ferenc Manders tisz- teletese az előadás legkörüljárhatóbb karaktere, gyengeség, erény, aljasság és tehetetlenség keveredik benne. Már-már arra is gondolhatunk: nem ő gyújtotta-e fel Alving asszony elátkozott menhelyét. De vélekedhettünk ekképpen Várady Béla Engstrand asztalosáról is, aki képes mindig újat „csavarni" figuráján, amikor író és rendező úgy kívánja tőle. Ugyanakkor kellő mennyiségben adagolja a földhöztapadtságot és a humort is, az időnként megkönnyebbedésre vágyó közönség örömére. Varga Zsuzsa Reginájában, helyenkénti csiszolatlansága ellenére is, remek színészi lehetőségek csillantak meg. Platzner Tibor nyomasztó, barna idomokból összetevődő díszletével, a kísérteties északi fénnyel az ablak mögött ezúttal is remekelt. A hangulathoz jól illeszkedett Dobi Géza lélekjelző zenéje. A közönség megrendültei! figyelt, szurkolt, és bizonyosan azzal a szándékkal hagyta el a nézőteret, hogy feltétlenül megnézi az együttes legközelebbi produkcióját is. lósfay György
