Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Janics Kálmán: Forgószelek nyomában

lehet érteni a románság akkori nacionalista hangulatú elkeseredését, ezért a magyar- román érzelmi ütközések magyarázatában erre is rá kellett volna mutatni; Csatári Dániel viszont csak az észak-erdélyi kérdést és annak nemzetiségi vonatkozásait ismerteti, belesűrítve a román nemzet egész válságát a kettéosztott Erdély országhatárának kérdésébe.

Ellentmondásba kerül a szerző önmagával, amikor egyrészt lefesti a román királyság magyarellenes elnyomó módszereit (18. és 19. o.), másrészt mégis úgy vélekedik, hogy a határkiigazltás „nem oldott meg semmit“ (29. o.J, „csak kiszélesítette a kisebbségi sorsban szenvedők körét“ (32. o.). Pedig a tényekkel szembe kell nézni, és nem lehet azt állítani, hogy az osztály- és a nemzetiségi, tehát a kettős elnyomás súlya a magyar lakosság ellen a határkiigazítás után is változatlan formában érvényesült. Nem vonható kétségbe, hogy a magyar lakosság túlnyomó többsége szívesen fogadta az impérium- változást, mert a várható további osztályelnyomás ellenére a magyar nemzetiségűek számára az egyéni boldogulásnak és érvényesülésnek új lehetőségei tárultak fel, a pusztán nemzetiségi alapon történő diszkriminálás pedig mégiscsak megszűnt. Csatári másik idézett észrevétele, hogy a megoldás „csak kiszélesítette a kisebbségi sorsban szenvedők körét“, csak az erdélyi román nemzet szempontjából igaz, mert az addigi csekély számú magyarországi románnal szemben több mint egymillió román került magyar uralom alá, a román uralom alatt élő másfélmilliónyi magyar száma viszont négyszáz- ezerre csökkent. Vagyis gyakolatilag — a román statisztika szerint is — az összesített kisebbségek csökkenéséről kell beszélni. Ezt egy mindentől távoleső szemlélőnek is így kell látnia, mert egymilliónyi kisebbség mégiscsak kevesebb, mint a másfélmillió, akárhogyan keletkezett is az új határok megvonása.

A tények elhallgatása vagy torzítása nem lehet hasznára a történelmi megismerésnek, két nemzet kölcsönös megbecsülésének sem lehet szilárd alapja, nem beszélve arról, hogy magyar történetíró részéről az ilyen kínos hibák nem elírásként, hanem tervszerű természetellenes öncsonkításként hatnak. Az efféle jelenségekből csak az következik, hogy a szerző tárgyilagossága a nemzetfogalom érzékeltetésénél a románokra szorítkozik, a magyar nemzeti tudat egész múltja viszont az osztályharc szuverenitásának kidomborítása mögött mint történelemformáló társadalmi kategória elvész a semmiben, a könyv lapjain puszta léte is szertefoszlik. Pedig századunk minden mozgalmában, leginkább a második világháború küzdelmeiben a nemzeti szellem hatóereje és a közös nemzeti érdek érvényesülése igen nagy szerepet játszott. Nyilvánvaló, hogy a magyar népnek is joga van létét nemcsak az osztályküzdelmek, hanem a nemzeti kategória szempontjából is lemérni, ezt teszi ma minden szocialista nemzet. (A dolgokat Lenin sem látta másként.) A haladás irányával egybeeső nemzeti küzdelmek igazát a szocialista történetírás joggal értékeli, ezért szembekerülünk azzal a kérdéssel, hogy az erdélyi magyarság számára a kettős elnyomás egyik tényezője kiküszöbölésének, vagyis a nemzetiségi elnyomás megszűnésének az adott pillanatban pusztán a romániai magyar társadalom számára volt-e haladó tartalma, vagy nem? Nyilván nem vitatható, hogy a nemzetiségi diszkrimináció megszűnése a magyarok számára a társadalmi haladás egy szakaszát jelentette, függetlenül attól, hogy ezt a helyzetet miféle erők hozták létre, és tekintet nélkül arra, hogy az osztályelnyomás képviselői most már a nemzetből kerültek ki. Az ún. második bécsi döntés azért nem állhatta ki a történelmi próbát, mert erőszak hozta létre, eredménye pedig eltúlzott volt, ugyanis egymillió románnak idegen uralom alá való juttatásával nem lehetett igazságos néprajzi határról beszélni. Hozzá kell tenni, hogy a milliónyi román egy olyan politikai garnitúra uralma alá került, melynek sem tehetsége, sem felkészültsége és akarata, de természetes érzéke és tapintata sem volt a nemzetiségekkel való bánásmódra.

Csatári Dániel hangsúlyozza, hogy „a nacionalista hírverés hamisan azonosítja az első világháborút követő versailles-i rendszert és az 1946. évi párizsi békeszerződéseket, megfeledkezve a kettő különbségéről és mindarról, ami Versailles és Párizs között történt“ (7. o.). Nyilatkozatát nem magyarázza meg részletesen, de miután a kérdés szorosan összefügg a tárgykörrel, néhány fogalmat tisztázni kell. A két békeszerződés (a trianoni és párizsi) részben azonos rendelkezésű és jellegű, részben azonban különbözik is egymástól. Az azonosság a keletkezés módjában és a területi rendelkezésekben van (a pozsonyi hidfőt nem számítva), mert ki vitathatná, hogy a győztes nagyhatalmak hozták létre már a háború tartama alatt, és hogy érdembeli tárgyalásra a legyőzöttel