Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Janics Kálmán: Forgószelek nyomában
művészileg maradandó, az nem a „szociális szempont“, hanem az ember, az ú] ember megsejtése. Emberi szempontokra van szükségünk. A világ, minden ellentétei, ellentáborai, ellenelméletei stb. ellenére is egységes — és a mi világunk. így kell vállalnunk a létet benne — és érte kell harcolnunk vele. A mérték: az ember. Az érték: a gondolat. Oj embert mondottunk: szükség van rá. Morvay Gyula Állatok halála című novellájának hőse sok más akkori és mai hőst — a valóság és az irodalom hőseit egyaránt — nagyszerűen jelképez: „Tasi csak az ember száját nézte, csak a kezét nézte, amint telefonált, amint valamit írt a cédulára. Most az ő sorsa ezektől a kis mozdulatoktól függött. Ha az a kéz jól vezeti azt a ceruzát, és helyes szót ír le, akkor neki kenyere lesz. Ha nem, akkor mit csináljon, itt a tavasz, és se vetni, se remélni." Hát Igen, ezen akartak változtatni az előző nemzedékek forradalmárai, hogy sorsunk ne az ilyen „kis mozdulatoktól“ függjön. És ezen akarunk változtatni mi is... A filozófus szerint „Mielőtt az ember önmagává válik, az, amit a világ »csinált« belőle" (R. Sima). A világ: a szociális környezet. Benne az ember egy „tényező“ csupán — és gyakran egészen józanul elhanyagolt tényező. Egyszóval: olyan ember, akit a világ „csinált“. Ez azonban nem lehet az ember „sorsa“, nem lehet elfogadható az olyan világ, amely az embert csak a szociális környezet részévé formálja, tehát degradálja. Szembe kell szállnunk a világgal! Identifikálnunk kell magunkban a világot, meg kell tudnunk, hogy hol végződik az Én, és hol kezdődik a Világ. Meg kell húznunk a kört magunk körül: ez én vagyok. Csak Így válhatunk emberré, és csak mint ilyen emberi emberek tudjuk megváltoztatni a szociális környezetet (a valóságot) a magunk — tehát az ember- elképzelése szerint, a saját emberi szükségleteinknek megfelelően. Kötelességünk formálni a világot, mert különben a világ deformál bennünket. Ne a világ „csináljon“ bennünket, hanem mi alkossuk a világot. Végre, valahára ... Mészáros László forgószelek nyomában Kelet-Európa népeinek néprajzi tarkaságában a magyar-román történelmi találkozás sok évszázados fejlődés után olyan etnikai helyzetet teremtett, mely a nemzeti öntudat kialakulása óta — nagyjából a francia forradalom hatása következtében — a jóhiszemű tárgyilagos útkeresőt megoldhatatlannak látszó feladatok elé állította. Itt elsősorban a Székelyföld körülzárt etnikai elszigeteltségére gondolunk. A feudalizmus felbomlása óta a magyar-román megértés útjainak minden egyengetése a második világháborúig csődbe jutott, az utolsó nagyméretű válság, a második világháború pedig a két nemzet ellentéteit csak kiélezte. Ezt az időszakot vizsgálja Csatári Dániel Forgószélben című könyvében. (Magyar-román viszony 1940—1945, Akadémiai Kiadó, Budapest 1969. 492 oldal.) Be kell vallanunk, hogy — jórészt saját hibánkon kívül — eddig nem sokat tudtunk a romániai magyar kisebbség helyzetének alakulásáról sem a háború alatti időben, sem azóta, így a Forgószél sok távoleső eseményt ismertet és magyaráz meg. Az összesített képből azonban sematikus törekvések érezhetők ki, mintha a szerző kizárólag a második világháború után bekövetkezett területi elrendezés abszolút tökéletességét kívánná bizonyítani (ez fölösleges törekvés, mert az elrendezés érvényét és hatályát senki kétségbe nem vonja), de ennek érdekében lényeges történelmi eseményeket kénytelen elhallgatni. A nemzetiségi kérdés végső szocialista megoldásának esélyeit pedig a
