Irodalmi Szemle, 1970
1970/3 - Farkas István: A csillaglámpás
Az ú] gallytól vidámabb lett a tűz, és hamar megsütötte azt a kevéske lángost. Az asszony az első darabokat a gyerekeknek nyújtotta. Azok nagy gyönyörűséggel csámcsogtak, hogy ilyen földi jókban van ma részük. Ha a nagymama nem volna beteg, ki tudja, mikor jutottak volna ilyen falathoz. — Itt a négy lángos, kettő a nagymamának, kettő a nagyapának. Néhány tojást is teszek a kosárba, de vigyázzatok rá, nehogy összetörjétek, mert a három tyúk alig vet valamit! S beszéd közben mindent a helyére rakott. Az ócska kosarat fehér kendővel takarta de. Akkor körülnézett. — Andriska cipője nem bírja ki az utat. Föl kell venned apád öreg bakancsát, mert ^elvesznél a hóban. Várj, majd nagyobb kapcát is keresek... Te meg, Józsika, nagy gyerek vagy már, vigyázz az öcsédre. De el ne maradjatok, azt mondom, mert nem jó vége lenne! A gyerekek bebugyolálva, útra készen álltak. Az anyjuk még egyszer végignézett rajtuk, és útnak indította őket. — No, eriggyetek szépen, és jók legyetek! Maga is kendőt kapott a vállára, és kiállt az útra, hogy a gyerekek után nézzen. Azok vidáman baktattak le a domboldalról. Andriska majd elveszett a nagy bakancsokban, de fürgén lépegetett Józsika után, aki átvette a vezetést, és öreges komolysággal bandukolt a város felé. A kanyarnál még visszanéztek a pusztára. A kútágas kíváncsian nézte az útjukat, és búcsút intett feléjük. Még az édesanyjuk is odakint állt. Aztán már csak az ismerős út vitte őket, bár sanyarúan. A szigorú télben keveset járt kint a három iga is, az úton feltüremlett a sok hó, inkább csak csetlettek-botlot- tak, semmint jártak benne. De a cél ott lebegett előttük, friss lángost és tojást kell vinni a beteg nagymamának. Szinte észre se vették, már ott jártak a kisváros szélén, ahol a domboldalba vájt házikók csak a nagy szegénységet mutatták. Úgy is nevezték ezt a részt, hogy „a pincék alja“. Csupa szegény ember lakta, sehol egy talpalatnyi kert vagy fa, csak az apró házak egymás hegyén-hátán, udvar nélkül, szinte egymáshoz tapasztva. A két gyerek szinte beesett az alacsonyan fekvő szobába. Talán nem is szoba volt az, hanem konyha; csak egyetlen helyiség az egész ház. A gyerekek illedelmesen köszöntek: — Aggyisten, nagymama, aggyisten, nagyapa! Édesanya küldött egy kis lángost meg egypár tojást, és jó egészséget kíván a nagymamának, hogy minél hamarabb meggyógyuljon! Ezt ugyan nem mondta az édesanyjuk, de Józsika, aki már tizenkét éves volt, és az első polgáriba járt, tudta az illemet. A nagymama reszkető kézzel bontotta ki a kosarat. Csakugyan még meleg is volt a lángos, s mintha a hat tojás is melegítette volna. — De ilyet, no de ilyet — mormolta inkább, mint mondta. — Hát anyátok ebben a szűk világban is gondol rám?! Szemével megsimogatta a lángost, és odaszólt az öregembernek, aki szótlanul üldögélt a hideg vaskályha mellett: — Nézd csak, mit küldött Julisunk! A gyerekek hozták. A nagyapa csak dörmögött. A reuma is gyötörte, az éhség is bántotta, hát nem mutathatott nagy jókedvet, de azért lopva a lángosokra pillantott. — Hát igy — mondta. — Julis küldte. Pelkelt, odament, és reszkető kezével kiemelte az egyik lángost. — Lángos ez — mondta, és halkan hozzátette: — Olyan ez, mintha te sütötted volna Te mindig jó lángosokat sütöttél! Türelmetlenül bele is harapott. A lángos nem volt erősen megzsírozva, nem telt rá több, de jó volt, lángos volt, amit ki tudja, mióta nem evett. A két gyerek ott ült a padkán. Andriska is szeretett volna mondani valamit, valami szépet, hogy megörvendeztesse a nagymamát, de csak ennyire futotta: — Jó lángos. Mi is ettünk belőle. S nagyokat nyelt, mert erősen vágyott rá, hogy a nagyapja kezében meglátta. S az
