Irodalmi Szemle, 1970

1970/3 - Duba Gyula: A harmadik helyezett

léletmódot oltottak belém, megtanítottak a fogalmak és értékek felülvizsgálásának nyugtalanító tudására és a világhoz való viszonyom állandó értékelésére. S mindez azt okozta bennem, hogy részletekben is világossá váltak előttem harmadik helyezettségem külső körülményei. Valahol a falu értékrendjében van a hiba, ahol az én vékony csontú, hajlékony testalkatom és könyörületes lelkem gyengének bizonyul, és ahol nem érvényesülhetett az a tulajdonságom, hogy képes vagyok másokat megérteni, önmagamat belülről vizsgálni és vereségeimet, sérelmeimet hosszú-hosszú ideig hordozni izzó parazsakként a lelkemben. Határozottan emlékszem, az volt a legrosszabb, hogy magamba fojtva, kimondatlanul szégyelltem magam önmagam előtt olyan dolgok miatt, melyeken más esetben, ha erősebb lelkű vagyok, talán csak nevetek, vagy csupán néhány pillanatig bosszankodom miattuk. Engem pedig rágtak, emésztettek ezek a kicsiségek, mint szemre egészséges alma belsejét az ocsmány, puha testű féreg. S így történt, hogy bizonytalanságomat és félelmemet legyőzve letéptem magam gyökereimről, hogy életemben döntő szerepük legyen a vonatoknak, ezeknek a fehér gőzsugarakat lövellő, fekete állatoknak, a változó tájaknak és városoknak, az elfeledett tegnapoknak és az előre nem látott holnapoknak. Jelenemet benépesítették a gépek, a sok tonnás acéltömbök, a gyémántkeménységű vanádiumkések és a sötétkéken és forrón kunkorodó acélforgácsok, a barakklakások és száraz kenyérdarabok, a jószívű, levest és mosolyt osztogató felszolgáló lányok és a mogorva szlovák mesterek. Amikor először mentem haza, zömök barátom így fogadott: „De kövér, dagadt fejed van!“ Meghíztam és megváltoztam, és egyre tovább változtam; mesélhetnék egyetemi vizsgákról és újfajta boldogságot adó ismeretekről, zálogban hagyott karórákról és baráti érzelmű főpincérekről, albérletekről és háziasszonyokról, akik kiszipolyoztak és veszekedtek velem; elmondhatnám, hogy kitűnő vegyész lehettem volna, mert szenvedélyesen érdekelt a tudomány, és értettem törvényeit; beszélnem kellene az ifjúsági szervezetben végzett munkámról is, lojális magatartásomról és szocialista elkötelezettségemről, funkciómról és tévedéseimről, az építésben szerzett érdemeimről és kiábrándulásaimról, meg kellene említenem, hogyan döbbentem rá, hogy a harmadik helyezést nem kell mindig szó szerint érteni, mert nem minden esetben jelent számszerű értékelést, sorrendet, mint a síversenyen, hanem a legtöbbször lelkiállapotot, bizonytalanságot és kételyt jelent, elégedetlenséget és teljesíthetetlen vágyakat, vélt és sosem teljesülő lehetőségeket, váratlanul felfájó sérelmeket és a mellőzés érzetének csillapíthatatlan szúrásait. És ha már itt tartok, azt is meg kellene pontosan mondanom, hogy miért írtam meg az első versemet tanácstalanság, kétely és a maguk számára tehetetlenül tárgyat, tartalmat kereső kusza vágyak közepette, miért szégyelltem kétségbeejtőan, és miért vittem mégis el egy szerkesztőségbe, hogy közöljék, a poklok kínjait és szenvedéseit állva ki, amíg megjelent. Minderről mégsem beszélek részletesen, mert a múlttá vált jelen fentebb említett sok-sok motívuma átmenet volt csupán, tapogatózás magam körül önmagam irányában; könnyű, ma már tudnom, hogy önmagamat kerestem az így eltelt évek során. Ködökben és labirintusokban topogtam, vadidegen utakat tántorogtam végig ittasan, kietlen, sziklás, cserjés sztyeppéken kutattam járható ösvény után. S ez a sok bolyongás csupán összekötő ív volt az én régi és mai életem között, híd, amely ugyan parttól partig vezet, de az alatta surrogó folyóból felszálló párák és ködök körülgomolyogják, és szabályos konstrukcióját, szilárd pilléreit elrejtik a világ szeme elől. Akkor kezdődött az én másik életem, amikor összegyűjtött verseimet beküldtem egy pályázatra, és a bíráló bizottság a harmadik díjjal jutalmazta kötetemet.

Egyedül szálltam le a személyvonatról. A szegényes falusi állomásépület homlokzatán egyetlen lámpa égett, s ez a kötőtűszerű fénypálcákat virágzó kétszázas villanykörte

— akár egy szikrázó bogáncs — volt az őszi este összes fényének a forrása. Hamuszíníí köd borította a világot, mely a lámpa körül kifehéredett, távolodva tőle egyre sötétebb lett, majd eltűnt az éjszakában. Nem irigylésre méltó helyzet, amikor az ember úgy érkezik meg valahová, hogy előre tudja, az éjszaka és a köd számára magánya hideg szimbólumai lesznek ott-tartózkodása idején. Az állomásfőnöknél a falu felől érdeklődtem, s elindultam az általa jelzett irányban. Néhány terebélyes koronájú, lombtalan fa alatt nedves fapad állt, utána deszkapalánkkal körülvett mellékhelyiség következett, majd síneken mentem át. A sínek az éjszakába vesztek hangtalanul, és fagyosan tűntek el a szemem elől; közeledő vonat érkezését nem zümmögték, s nekem egyszerre eszem