Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Batta György: Tengerek partján is
Halála kétszeresen fáj, mert ez a vidék szép is. Az ősz, miután megérkezett vörösödő fáival, lángoló bokraival, páráival, ködeivel, esőivel, eltünteti szívemről a rozsdát, kicseréli az idegrendszer elkopott huzalait. Bármilyen keserű volt szeptemberig az évem: karácsonyig megvilágosodik szívem fölött az ég. Őszi fa alatt ülve megtöltődöm hittel, energiával. Az almafák talán mégsem pusztulnak el, és föltámad a folyó. Munkára fel! Hajózzuk be a falvak szigetvilágát, hozzuk felszínre a süllyedő mondákat, hallgassuk meg a vének szívverését! Külföldi ismerősöm — aki innen származott el, és minden megnyilvánulásunkra figyel — legutóbb levélben óvott: „Verseid ütőerén kitapintható a kozmopolita szívverése. Vigyázz! Nekünk nem erre van szükségünk!“ Szeressük úgy — ez a szükséges! — almafáinkat, mogyoróbokrainkat, púpos utain- kat, mint társainkat. A szülőföld a miénk. Nem adhatjuk senkinek; úgysem érezné magát jól itt senki más. De a világot járva éreznünk kell, miénk a planéta is. A rabigába kényszerített néger sorsa senkinek sem lehet közömbös. Az elnyomás, a terrorhatalom mindenütt egyforma, és mindenütt harcolni kell ellene. Ez nem kozmopo litizmus. Nincs borzalmasabb a lelki rabszolgatartásnál; az atomkori tudatot feudális formákba kényszeríteni; pillanatonként gyilkolni az agy mezejéről rajokban felszálló szabad ötleteket. Amíg a tengerek partján járva is hazai cérnavékony vizeinkre gondolunk, nincs baj. A kozmopolita lélek nélküli robotember, mindenütt tenyészik — növényfajta nincs is ilyen talán —, mint a levegő. Megtanítani e szemléletre a hatósugarunkon belül élőket — nemcsak humanista feladat, hanem fejlődés hozta kényszer: „A korszerűség lelki létbiztonságot is teremt.“ A főúttól húsz perc, erdei úton, a rét. Onnan újabb húsz a barlang. Augusztus: a harmincötödik fokra tornászta fel magát a higany; a tágas üregben jég van. A bort ott lehet hűteni. A barlang szájában vígan lobog a tűz, mogyorófavesszőre szalonna nyársalódik. A kenyérre rézszinű csirkegombapihéket hintünk. Az esernyő alakú növény úgy téphető, mint a toll. A lecsorgó forró zsír megpuhítja, s olyan ízeket kölcsönöz neki, amelyekre hasonlat nincs. A gomba illata az orrunkban van; légies, szinte osztályonfelüli aroma ez — nyelvünkön pedig a nehezebb, hétköznapibb szagú szalonna ízei. Mégis hasonlatot e pikantériára? Talán Casanova értené: gyönyörű légies nő darócruhában, négy számmal nagyobb ormótlan cipőben. Szépségét így is érezni, izeit sejteni lehet. A párás üvegekből lassan elfogy az ital. Cseh turista érkezik, izzadtan, csapzottan. Gyalog járja a vidéket, megnéz minden fát, minden bokrot. A nyári jeget és a tőle sóhajtásnyira parázsló tüzet alaposan szemügyre veszi. Szemlátomást tetszik neki a dolog, pedig a fölkínált alkohol még nem is nógathatja mindenáron dicshimnuszokat zengeni. A vidék csupa kő. A meredek sziklán keréknyom: az ördög erre húzta föl, rozoga szekéren az anyját. Miért? A kilencvenkét éves aggastyán sem tudja. A juhász szemet vetett a szép grófnőre. Micsoda vétek! Kővé dermesztette az átok, juhaival együtt. Kővilág, kőfantázia. Mint ahogy a tengerrel bíró népeknél a vízhez kötődik a mondák kilencvenkilenc százaléka.
