Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - Fábry Zoltán: A bot
Megint megállt, eszébe jutott, hogy az előbb irigyelte a kovácsot. A másik lehetőség gyorsan ráterpeszkedett. — Irigyeltem Varjast, mert ő jobban gyilkolhat most... most ői fog irigyelni, ha az enyém lesz a hegyesebb szög. Nem fogja hatalmasra, élvezve csinálni, ki fog játszani — nevetni rajtam, észre fogja venni, hogy mit akarok. Nem. — Nem adom oda neki. De holnap ütni ikell, vágni — botot akarok, hegyes vasat, szöget... ütni. Te nyomorult! Ezt az utolsó szót az emberre mondta, a falura, mely ott állt előtte végtelen nyugalmában. Ez fájt neki: ez a szűzi egészséges pihenés — a nevetős, fehérre meszelt apró házak; és ő a tehetetlenségét érezte; miért szúrja a tompa botot a földbe? A gyönyörű este kívánatosra csókolta a falu alvó életét, nem messze állt az ő magányos háza — még arra is rá merte lehelni csábcsöndjét. Keserves börtöne — a sötét ház is elcimborált tőle. A kovács jutott megint eszébe, látta mosolyra torzult arcát, ahogy az a titkát megsejti, és kijátszva kisebbíti a bosszúálló erőt; öreg életének minden tapadását, lélegzetét kicsúfolja. — Nem ... nem adom oda neki. Egy hatalmasat üt ta földre — megnézi a nyomot. Sötét van, nem látni — lehajol, a kezével tapogatja ki a sebet — és semmit sem talál. Megfordul, előtte sötét éjjel. Ez is ellene van. A sötétség ráfeküdt a földre, nem meri bántani. Hideg páncél az most. Nem is jut eszébe, hogy üsse, örül az újonnan kapott ötletnek; a féltett kijátszás egyszerre eltűnt — a pillanatnyi jólesést érezte. Visszafelé ment. Hátat fordított a falunak — házának — a mankós 'kovácsnak. — Lesz botom; erős, vasvégű; nagyon erős. Gyűlölte Varjast — akinek ő felajánlotta dühös barátságát, de aki őt kinevette, megcsalta —- nyomorultan megirigyelte. Belekuncogott a sötétbe, a botot megint felemelte, újra rá mert gondolni a holnapi nagy harcra. Hátranézett. Falujából már nem látszott semmi. Elfáradt — és éjjel volt. Ö pedig öreg ember, gallyakat és lombot gyűjtött: nem akart a földre feküdni, kellett ez az elválasztó kemény fatömeg. 2. Semmit sem álmodott. A hajnali didergésben öreges fürgeséggel igyekezett a másik falu felé. A falu szélén rátalált a füstös táblára-. PIRKA JÁNOS kovácsműhelye Türelmesen megvárta, amíg eljött a mester. Zavart dadogással mutogatta botját. Egy kicsit bele is pirult. Segített tüzet éleszteni. Megvárta, amíg Pirka János a kék csuporból megitta a kávét, addig ő egy elvert inas pontosságával húzta fel-le a fújtató fáját. A kávéscsupor nagyot csörrent, megkezdődött a munka. Egy szót sem mert szólni. Amikor készen volt, meg akarta csókolni a kovács kezét, de meggondolta magát, és egy nagy bankót nyomott Pirka uram kezébe. Egy dolog bántotta csak: a sánta Varjas nem tud semmit az ő győzelméről. A nap már egész melegen sütött, mire kiért a faluból. Gyilkos munkáját még nem kezdte el — jólesett neki a huzavona, a pillanat eltolása; addig az új munkát nézte — a durván, de erővel rávert vasat és a hosszú éles szeget. A tegnap esti faluvégre gondolt, a nagy nyugalomra, az irigy kovácsra, az emberekre és a földre nézett. Felemelte botját, de egy szekér zörgése megijesztette, azután még egy szekér, emberek, megint
