Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Tőzsér Árpád: A homokóra nyakában
Ezt a vállalást talán jobban megérteti velünk a szlovák irodalom másik nagy alakja, a próza- és esszéíró Dominik Tatarka: „A megszállt, gyarmatosított afrikai törzsek olyan műveket alkottak, amelyekhez az utóbbi századok francia szobrásza- tából semmi sem mérhető. Maillol, ő igen. Utána csupán egy Párizsba csöppent román pásztor, Brancusi merül fel az ember tudatában. Zseniális műve, amelyet az első háborúban elesettek emlékének szánt, az örökkévalóság monumentuma. Az ő földbe szúrt, monumentális, faragott pásztorbotja ez. Éppen ebben rejlik az édes francia föld nagysága, hogy érti ezt, hogy van módja és bátorsága ezt megérteni. A kis és kisebb nemzetek sem magukat, sem valamennyiüket együttvéve nem merik megérteni.“ (Tatarka: Az istenek tiszteletéről.) Rúfus költészetében ennek a megértésnek lehetünk tanúi. Rúfusnak van bátorsága önmagát és — önmagunkat megérteni és vállalni. Mert akinek az inge százéves verejtéktől tapad testéhez, az önmagát egy nagyobb közösség szenvedő tagjaként s a közösséggel egybe játszó táj részeként vállalja, s ez a táj: kereszt, amelyen az ember úgy „dicsőül“ meg („Felemeltek bennünket, Uramjézusom“), hogy szenved. S mivel ez a szenvedés nemcsak egy emberé, s időben sem konkrét: a költő verseiben megszületik a szenvedés mítosza. ZBIGNIEW HERBERT A szenvedés az alapélménye a lengyel Zbigniew Herbertnek is, de úgy áll meg benne (nem hull át sem a győzők, sem a legyőzöttek térfelébe), hogy svejki derűvel (s fájdalmas grimasszal) egyszerre érzi át és emelkedik felül rajta. Szürke óceán mellett ébredtem a szám tele volt hajjal a lebontott hajú hanyatt fekvő tűz lábai égnek álltak Lavater kisebb volt mint egyébkor koporsó körül motozott tengeri moszatot rakott bele beszálltunk s akkor kezdődött el tulajdonképpeni utunk Herbert — Közép-Európa költői közül — a legtudatosabban kötődik a Pound- és Eliot-féle modern iskolához. Versei tele vannak a mitológia, a művészetek s a történelem alakjaival, de az Elmélkedés a nemzet problémájáról, a Varsói temető s a Három tanulmány a realizmus témájára féle címek sejteni engedik, hogy ő ezt az iskolát a legsajátabb bőrévé lokalizálta. A már idézett Lévi Strauss írja más helyütt: „A világ az ember nélkül kezdődött s az ember nélkül éri meg önmaga végét.“ Herbert költészete is ennek a filozófiai szkepticizmusnak a jegyében születik, de gyakorlata annak a közép-európai embernek a tragikus optimizmusa, aki a tragédiák után is megmarad (mivel többnyire ezeknek a tragédiáknak sohasem volt sem elindítója, sem célja, csak szenvedő részese), és képes újrakezdeni. VASKÓ POPA Az ilyen tragédiába torkolló újrakezdéseknek, az emberi lehetőségeknek végtelenül gazdag tára a szerb Vaskó Popa költészete is. Csakhogy míg Herbert tragédiái, hogy úgy mondjam, makrotragédiák (Trójától az ember utáni csöndig ívelő időben játszódnak), addig Vaskó Popa az embert körülvevő legelemibb tárgyakban zajló drámákat: a mikrotragédiákat keresi: Egyik a szék lábát simogatja Míg a szék meg nem indul És lábával édes jelet nem ad Másik a kulcslyukat csókolgatja De mennyire csókolja Míg a kulcslyuk a csókot viszonozza
