Irodalmi Szemle, 1970
1970/2 - Koncsol Lásiló: Tapogatózás Weöres Sándor világában
hangsúlyos tormákba oltotta bele őket. Gondolom, már ebből az egymondatos utalásból Is nyilvánvaló, hogy Weöres — valószínűleg — forradalmi újítása külön tanulmányt Igényelne, nem utolsósorban a bravúr miatt, ahogy ezeket a metrumokat kezeli: „Bj- mélyből fölzengő l — Csing-ling-ling — száncsengő. / Száncsengő — csing-ling-ling — / Tél öblén halkan ring." És így tovább, csupa „hengergő“ molossus hátán (— — —: tá-tá-tá) ilyen képekig: „Szétmálló hangerdő I Csing-ling-ling — száncsengő. / Száncsengő — csing-ling-ling — / Tél öblén távol ring.“ Egy gyermekeknek írt versben! — Ahogy Bartók Mikrokozmosza, teljes zenei, úgy Weöres gyermekköltészete is teljes költői értékű világ, gyermekek és felnőttek egyforma gyönyörűségére. Nem szóltunk drámáiról, nem szóltunk műfordításairól, pedig mindkét terület fontos szerepet tölt be Weöres életművében, annyira, hogy fordításainak egy részét — ha közeli rokonokat tolmácsol — eredeti köteteibe is besorolja, szinte a tulajdon jogán — itt is a weöresi felfogás logikája szerint. Kivételesen nagy művész Weöres? Ez kétségtelen. Formavilágával is, de azzal a benső gazdagsággal is, amit ez a tüneményesen csillogó burok magába zár és kisugároz. Weöres így nyilatkozik költészetének társadalmi céljáról: „Átvilágítani és jelrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné. A kommunisztikus embert hívom, aki ráeszmél a birtoklás, rang, erőszak kényelmetlenségére, külső érvényesülés helyett testi-lelki önmagát emeli egyre értékesebbé ...“ Annyian próbálták már kívülről megváltani az emberiséget, vitatható sikerrel, hogy joggal felmerülhet bennünk a kérdés: hátha külső és belső megváltástanok egyesüléséből valami egészen szép és nagy dolog tudna születni. Naiv, utópisztikus álom? Ki tudja? Legutóbbi — decemberi és januári — számainkból úgyszólván teljesen kiszorult a költészet. Így hozta a szerkesztői elképzelés, a begyűlt, egy-egy kérdéskörre szorítkozó anyag terjedelme. Ám éppen most vitatják az itteni lapok fiatal költőink első lépéseit. Kapóra jött a Szemlének, hogy tavaly tavasszal Pozsonyban járt Pierre Emmanuel francia költő — azóta a nemzetközi Pen Club elnöke —, s hogy ősszel felkerestük a modern magyar költészet néhány kiváló képviselőjét: velük való találkozásaink, megbeszéléseink eredményeként éppen most — első ízben — közölhetjük újabb dolgaikat. Ezzel közvetve ugyan, de nem lebecsülendő súllyal a mostani polémiákba is beleszólhatunk, amelyek erősen vitatható színvonalon és aligha esztétikai indítékokból éppen a modern költészet alapkérdéseit próbálják kerülgetni. Ezzel a gyakorlati lépésünkkel mi az esztétika területére szeretnénk terelgetni a vitát. S ha előző számainkból a „valóság" anyaga szorította ki a költészetet, egy percig se higgyük viszont, hogy ezekkel a versekkel, a szokatlan terjedelmű költői anyaggal a valóság szorult volna ki lapunkból. Valóság a vers is, a modern, sőt az új utakat törő avantgarde művészet is, csak másként az: a szubjektum, a lélek, a nyelv, tehát mélyen az ember: a társadalom: a világ valósága.
