Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - FIGYELŐ - Varga Imre: Marsall László: A csönd mélyében

rájövünk, hogy a folyó, hínár, kagylók, cserepek nem egy valós világ környezetéből kerültek ide, ezek a kellékek mind a grammatika tájaihoz tartoznak, ezért a verseket, ha otthon akarunk lenni közöttük, nem szabad hasonlítanunk, elegendő érzékelnünk őket, mint a valóságot, bármennyire is metafizikus eredményt kapunk. A versek újraolvasásakor

Mutatóba egy:

a horgász egyszál húron játszik a révész egyszál kötelet penget

táncoló tűk szanaszét í-vel beszél az itteni nép

szavaiban sok kicsi híd íve púposodik

itt nincs

sértetlen magasság veri pípiskedő szó

szélesen hentergő vizek ellen hömpölygő hordák ellen

tüskés ostorvég

A sorozat folyója talán maga a vers, amely a valóság és az álomvilág határán folyik, és vizében mindkét partja látható. A vers külső, formai felépítése is ezt bizonyítja, s az élmény valóban a két vers-oszlop között születik meg, a fehér papíron, a vízjelekkel beszőtt ti- tok-vérerű senkiföldjén fogan. A kettészelt vers, mint a hím és nőstény, egybetartozik, viszonyuk van, megtermékenyítik egymást, s az olvasó segítségével világra jön a harmadik vers, és élni kezd, immár a köteten kívül.

Jól tudjuk, hogy a folyó csak a partjaihoz közel eső fákat, dombokat tükrözi. A Marsall-vers olyan közel áll a világhoz (sőt, érintkezik is vele, bibliai titokzatossággal, mint próféták az istenükkel!), hogy csak részleteket ad visz- sza belőle valós arányaikból kiszakítva. De a Marsall-vers-folyó a legváltozatosabb mezőkön, városokon halad át, ezért

Celan jut eszembe, a Beszédrács szerzője, aki új csapásokra terelte a szürrealista technikát. Néhány verse már nem a belső világ gátlás nélküli illusztrációja, a vers szinte tapintható, megfogható dologgá alakul. Magyarországon Marsall mellett Oravecz Imre kísérletezik hasonló formával. Ez a ciklus világítja meg legláthatóbban a Marsall-vers belső terét.

hegyes hang pattan a víz bőréről

csupa égő gyertya bíbic sikít

itt nincs szűz mélység csáklya üti át

hosszú daruláb

(Folyó és beszéd]

a hullámokra, örvényekre rajzolódott részleteket is tarka sokszínűségükben nézheti az olvasó.

A belső végtelenségéből kitört ember újra a tudattal kerül szembe. Az állatöv artistája ennek a nyaktörő küzdelemnek állít emléket. Mintha a tudati én erőfölényben lenné az ösztönnel szemben, de valójában, ez csak látszat, a küzdelem végül is eldöntetlen marad. „Kenyeremet, aki naponta megrágod / Kabátomat aki magadra gombolod / hajammal fejeden / ábrázatommal a pofádon / mulass jól / vagy bukákolj a bortól / gyakd az asszonyi jélvilágot ha bírod / vagy ereszd le szemérmességem redőnyét '/ vagy tépd ki / hancúrozz rajta / mit bánom én / maroknyi csönd hiányzik belőled / az örömödből a játékaidból a halálodból / hát nem veszed észre hogy elhagytalak / te nyomorult."

(Konc a másiknak)