Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - HAGYOMÁNY - Merényi Oszkár: Angyal Dezső emlékére (1895—1924)
hagyomány Merényi Oszkár Angyal Dezső emlékére Halk, szerény, finom jelenség, magas, kissé hajlott alakú fiatalember (dijonl emlékek között tallózva, francia irodalmi folyóiratot lapoz): így lép elém az ódon kör- möcbányai városkapu boltjai alól, hogy a közeli „napozó padra“ telepedjen egy kis baráti csevegésre: Angyal Dezső francia-magyar szakos „tanárjelölt“ az 191J-as években. Művészcsalád féltett, az övéitől dédelgetett sarja. Apja, Angyal Béla (1847— 1928) Bécsben tanult, egy ideig Fiúméban élt, majd hazaköltözött Kremnicára, s ott dolgozott haláláig, elsősorban mint neves tájképfestő, városának és a hegyeknek szerelmese, akinek alkotásait féltő szeretettel őrzik ma is a műértők. Bátyja, Angyal Géza (1888—1956) Münchenben, majd Olaszországban tanult, szintén kiváló festőművész, akinek műveiben már a szocialista realizmus vonásai jelentkeznek. Angyal Dezső szerelme az irodalom volt; ennek élt, ezért nem akart „polgári“ pályára menni. Tanulmányait Dijonban, Franciaországban kezdte, s az első világháború végeztével oda tért vissza, hogy minél tökéletesebben felkészüljön írói hivatására. Ott érte tragikus hirtelenséggel a halál. Sápadt arcán, kissé lázas tekintetében, finom és néha keserű mosolyában talán egy másféle elmúlás csíráit hordozta; de mégsem a tüdőbetegek végzete várt rá: egy rossz sebész elkésett kése végzett vele messze, Franciaországban, ahol tovább szőtte költői álmait és terveit, amelyek megvalósításában családja oly szeretettel és önfeláldozással támogatta. Versei az 1915-ös, 1920-as években pesti folyóiratokban jelentek meg, de ő ezt csak „előjátéknak“ tekintette. Volt egy gyönyörű, maga illusztrálta versfüzete, amelynek minden versét rajzban, képben is megálmodta: így akart majd a nyilvánosság elé lépni egy kellően kiérlelt verskötetben. A horatiusi — vagy az általa annyira tisztelt Berzsenyi-féle — példa volt a mintája: „Nonum prematur in annum.“ Kilenc évig akarta érlelni verseit. A kilencedik évben azonban elhallgattatta a kegyetlen halál. Sajnos, meleg barátságunkat az 1818—19-es évek tragikus eseményei megszakították. Térben el is kellett válnunk egymástól; néhány felejthetetlen (lemondó hangú) levél után elhallgatott, s csak későn értesültem haláláról. Már akkor elhatároztam, hogy valakiképpen én is szeretnék e kedves és tehetséges fiatal költőnek emléket állítani. Ez évben Kremnicán jártam, és hagyatékát kerestem. Sajnos, csak egy marékra való kézirat maradt utána (mint egy marék por a halott után), felejthetetlen gyöngybetűivel. (Ennek megmaradása is csak kedves unokahuga kegyeletének köszönhető, aki úgyszólván egyedül tud valamit mondani nagybátyjáról.) Sehol egyetlen barát, aki visszaemlékezne rá. A tiszteletre méltó öreg ház elbújik a kertben a fák között, szerényen, mint valamikor önmagába rejtőző barátom. Pedig a ház három művészgéniusz otthona volt. Ogy látszik, senki sem él a nők közül, akiknek társaságában a költő franciás szelleme oly kedvesen sziporkázott. Az sem tud rá visszaemlékezni, aki közülük legközelebb állott hozzá ... És az Idő hol van már, melynek múlását oly aggódva leste, figyelte... Az alábbiakban megpróbálom néhány emberi-költői vonását kiemelni, ahogy azok emlékeimen és megmaradt versein át elevenebben megmaradtak bennem, anélkül, természetesen, hogy a teljesség igénye vezetne. Talán legjobban a^ jellemzi, ahogy életét — ifjú álmodozó — elképzeli minden „titáni“ hangoskodás nélkül, de költői elhatározottsággal: 1895 1924