Irodalmi Szemle, 1970

1970/10 - Moyzes Ilona: Az utolsó fazekas

mérnököt faragtak. Ott jár az új, nagy skatulyák között, és dirigál. Semmi ciráda és semmi cifraság, csak a sok emelet, meg a sok ablak. Kihalt már a művészet! Ezek a szobrok is, meg a képek... A jó Isten érti ezt. Csak a gyerek sok, mint régen. Amikor felnőttek, elmentek Amerikába. Ez a föld nem tartotta el őket, itt csak tiszafa nőtt, büszke, erős tiszafa, háromszáz éven át irtották az elődök. Nehezen ment, vért izzad itt a föld szülötte, amíg meghódítja. A búza mégse termett meg benne; a föld csak agyagot adott, s abból készültek a szép korsók. A régi időkben is messzire eljárt a hírük. Nem akármilyen föld ez. A fazekasokat mindig eltartotta. Most a cipőgyár tartja el az embereket. Nem a fazekasokat, mert azok már kihaltak, hanem a többit. Öt is berakták néhány éve, amikor megnyílt. Mi tagadás, nem is volt olyan rossz dolga, pedig mennyit tiltakozott! Aztán beletörődött a sorsába, de mire megszokták volna egymást a gyárral, valakinek eszébe jutott, hogy ő népművész, és kár volna elhagynia a korongot. Az igazat megvallva, a gyárban úri ember volt, mindennap megfürdött, akár a szomszéd doktor úr. Azóta minden a régi. Esténként éppen csak lesimítja magáról az agyagot, s már az is megesett, hogy agyagosan bújt bele a vackába. Az asszony nem töri magát a renddel, de ő nem szól érte. Elhízott, elkényelme- sedett az istenadta. Igaz, a gyárban szépen keresett, az ezernyolcszázat mindig megkapta, néha többet is. De azért nem volt boldog, nem, nem mondhatja, hogy boldog volt. Amint hazajött, hozzáfogott agyagot dagasztani, hengerelni, formálni. Igaz is, megnézi, mi van az edényeivel.

Elindult az udvar hátsó sarka felé. Miniatűr házikóban volt a műhelye. A műhely apró előszobájában nagy zűrzavarban egymás mellett a tüzelésre szánt, felfűrészelt fahasábok, különböző folyadékokkal töltött sörösüvegek, régi rongyok, papírok. A műhely különb. Bal sarkában régi tűzhely áll, cserepei töredezve néznek farkasszemet a világgal. Csak addig tart az ideje, amíg a mester él. A mesternek nem sok melegre volt szüksége, a lecsikorgóbb telek idején sem. A munka örök tornája megedzette. A sarokban gyalulatlan deszkából összetákolt, néhány emeletes polc. Több deszka fekszik egymás mellett, s rajtuk korsók, virágcserepek, vázák, tányérok, tálak, figurák színes, tarka összhangja. Mindez két hete szárad. Minden darabban ott van az ő vándor lelke. De nemcsak bennük, hanem ott szálldos az agyag fölött is. A meggyúrt agyag megszikkadt, megrepedezett. Szomorúság öntötte el a szívét. Aztán eszébe jutott a pince, s a vízzel leöntött agyag, amelynek pár napon át áznia kell. Ideje volna hozzáfogni, már egy hete ázik. Csak ezek a fényes karikák ne lebegnének a szeme előtt, s a jobb füle is zúg, mintha kinint ivott volna. Az öreg letámolygott az udvarra, majd a pincébe. Lerúgta a bocskorát, fogta a „gracáját“, és belevágott az agyagba. Másodszor is suhintott, de mintha eltévesztette volna a célt, a kapa a levegőbe, majd visszafelé vágódott. A víz és a hideg agyag jólesőn hűsítette. Letette a kapáját, és lábbal kezdte dagasztani a sűrű sárga masszát, amely tele volt apró, alig látható gyökerekkel. Keze és lába zsíros maradt tőle. Egyszerre megint érezte azt a furcsa gyengeséget, köd szitált, és kirázta a hideg.

Az elhanyagolt, szemetes udvaron, széna, szalma és tyúkpiszok között, egy kőre ült. A téren tizenegyet ütött a híres röneszánsz templom toronyórája. Ott keresztelték az elődeit, ott eskették, onnan kísérték őket az utolsó útra. A fia homlokára is ott csorgatták a szenteltvizet, de az esküvőjén megtagadta az Isten jelenlétét. Akkor össze is rúgták a port, de kibékültek, mert az unokájára kellett gondolnia, aki majd eljön egy szép napon, s talán úgy dönt, hogy az ő mesterségét folytatja. Végrendeletbe iktatja az akaratát: az agyagbirtokot, ha már a fiának nem kell, az unokája örökölje. Azt az időt szeretné megérni, s akkor a sírban nyugta lenne, mert nem lehet az agyagot itt hagyni, csak úgy, gazdátlanul.

Felállt, s elindult az agyagos rét felé. Az utcában a levéltáros feleségével találkozott. Az öreg észre se vette, hogy valaki elhalad mellette, de az a derék nő köszöntötte. Máskor mindig ő üdvözölte az asszonyt, negyven év óta. Az Isten tudná megmondani ... Nagyon süt ez a nap. Ogy látszik, nem tesz jót neki, mégis mennie kell. Mindig mennie kellett, valahányszor megszólalt ez a hívás. Az unokáját is így viszi oda egyszer. A vér nem válik vízzé. Elődei is vakond módjára túrták a földet, s úgy fúródtak bele, mint a tiszafa gyökerei. Amint a rétekre ért, lerúgta bocskorát. Nedves volt a fű, amely itt mindig nedves. A talaj át van itatva gyógyvízzel, messzi országok betegei látogatják, Erzsébet királyné is ide menekült a bécsi palota zűrzavarából.