Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - Duray Miklós: Tűzvárás (novella)
Duray Miklós tüzváráf „Keresztre feszített Krisztus, fájdalmaidban szenvedve, hallgasd meg könyörgésünket!“ „Hallgass meg minket, Uram!“ „Keresztre feszített Krisztus, oldaladon a sebbel, hallgasd meg könyörgésünket!“ „Kegyelmezz nekünk, Uram!“ „Krisztus a keresztfán, vedd el bűneinket!“ „Tieid vagyunk, Uram!“ Szakállas János lehajolt a fejszéért. Vállára vette a szerszámot, és elindult az udvarból az Ôkôť-hegy felé, mely egynapi járásra volt a falutól. Elindult, és nem fordult hátra. Öten követték őt a fazekasok közül, asszonyaikkal együtt. Szekéren ülve nyomorgatták ujjaik között az agyagkupacot, hogy puha maradjon, és formálható legyen. Szakállas János ment elöl, bal kezét hátra szorítva, jobbjával a fejsze nyelét markolta. Utána ment az öregasszony és a szekerek, szekérrúdra akasztott, tompán zörgő lánccal. A kocsik mellett darócruhába öltözött öregek bandukoltak. Az asszonyok megállás nélkül puhították a sarat. A falu öt utolsó háza kiürült. Szakállas János viskójának udvarán egy fiatal ember aprította a fát. Bentről az asszony szólt ki, a fiatal férfi felesége: — Gyere be, János, tegyük fel a fazekat a tűzre! A férfi letette a fejszét, és a fejét meghajtva ment be a házba. A beszűrődő fényben egy állapotos asszony esetlenkedett a tűzhely körül. — Tisztaságnak kell lenni, ha lefekszem. Erősen érzem már a zörgést a hasamban. János szótlanul tette, amit az asszony mondott. Aztán visszament az udvarra, és tovább aprította a fát. Ősz eleje volt már. Ha szül az asszony, melegnek kell lenni a szobában. A falu népe még kint tett-vett a határban. Poros kocsiút kanyargott a földek között, fel az erdőnek. Ott még magasabbra kúszott, s valahof az Ökör-hegynél ért véget. Oda tartott a szekeres menet is. Haladtak a poros mezei úton, méltóságteljesen. Elöl Szakállas János, utána az öregasszony és az öt szekér. A menetet Dara Pista zárta be. Alig volt tizenöt éves, de arca legalább tíz évvel idősebbet mutatott. A kezekben megállt a munka, amikor észrevették a menetet. Kalaplevéve néztek utánuk, míg el nem tűntek a dombkanyarulatban. — A fiatal asszony szülni készül — suttogták. — Tegnap jött meg a városból a kis Jánossal. — A dombon túlról ének zendült fel. Szakállas János kezdte a dallamot. A felkelő nappal indultak el a faluból, s mire legkisebbre zsugorodott az árnyékuk, megpillantották a hegyet. Fehér ökörnyálak úsztak a levegőben, és Szakállas János fejszéjének fokára fátylat borítottak. Délben Szakállas János megint fohászkodott: „Mentsd meg a lelkét, Uram!“ „Hallgass meg minket!“ „Légy majd hozzá irgalmas!“ „Legyen úgy, Uram!“
