Irodalmi Szemle, 1969

1969/10 - Egri Viktor: Piri (elbeszélés)

mendemondából az igazságot, de most egy asztalnál ültem a szavahihető tanúval, a tragédia másik áldozatával, mert Bodnárt is áldozatnak tartottam.

Milyen elszomorító, hogy annyi botladozással, rosszal és fájdalommal, annyi fölösleges áldozattal kellett idáig elvergődnünk! Pirit a túlbuzgó éberek kergették a halálba, de Bodnárt is — látható jóléte ellenére — boldogtalan embernek tartottam.

Súlyos ökle előttem feküdt az asztalon. Láttam a remegésén és elborult szemén, hogy nem békült meg Piri halálával. Eszembe jutott a lány rekedtes hangja és furcsa, gaminos kedvessége, ahogy előttem közönyt tettetve a mackómozgású, darabos ember ragaszkodását viszonozta. Néha úgy tűnt fel nekem, hogy pórázon tartja a fiút, és pattogva beszél hozzá, mintha minduntalan értésére akarná adni: ne bízd el magad csak azért, mert szeretlek, és mert szükségem van rád.

— Ha ezt elmondtam — folytatta Bodnár —, el kell mondanom azt is, hogy én azt a Vernárt, aki Pirit a halálba kergette, meg akartam ölni.

— Megölni? — pillantottam rá meghökkenve.

— Sejtettem, hogy elrémítem... Nem szándékoztam Vernárt a nyilvánosság előtt felelősségre vonni. Bizonyítékok híján én húztam volna a rövidebbet, de elhatároztam, hogy úgy pusztítom el, hogy érezze: a halálba, a vesztőhelyre viszem a bűnéért, mert visszaélt a hatalmával... mert öröme telt mások megalázásában és gyötrelmében ... Nekem is meg kellett volna halnom vele, de nem bántam. Piri nélkül úgy se volt értelme az életemnek.

Szaggatott, nehéz lélegzésén éreztem, mennyire igénybe veszi a vallomás, mégis folytatta, mintha szabadulni akart volna valamitől, amit éveken át magába zárt, ami úgy élt benne rejtetten, mint a test szövetében meglapuló halálos rákos daganat.

— Gyakran ült a kocsimban, néha két-három napig is hordoztam mindenfelé. Elvittem néha Prágába is, pedig kényelmesebb lett volna vonatra ülnie, repülőgéppel egy óra alatt odaér. Szívesen elviselte a hosszú út kényelmetlenségeit, hogy aztán, a mi sofőrszemléletünk szerint, az autó adta rangjával tüntethessen. A jó alkalom, hogy elveszejtsem, egyre késett. A lapos csallóközi országutakon nem fordíthattam árokba a kocsit, nem vihettem neki egy fának, aztán mindig másokkal utazott. Takarékosságot jelent az ilyen társasút, és nekem gondom volt rá, hogy ártatlan ne szenvedje meg a bosszúmat... Kassán jártunk, és az útitársa hirtelen megbetegedett. Kórházba kellett vinnünk, sürgős vakbélműtétre. Egyedül indultunk hazafelé .. . Bizonyára ismeri az utat arra Branyiszkó felé... Szép időben, tavasszal és ősszel nincs nagyobb gyönyörűség, mint egy jó kocsival átzúgni a szerpentineken, élvezni a rohanást, közben figyelni a tájat... Magamban ezt mondtam: Sanyi, utoljára látod, ennél szebb búcsúd nem lehet. Minden kanyar előtt megnyomtam a pedált. A visz- szapillantó tükörben láttam Vernár arcát. Már rég letette az újságot, és dülledt szemmel bámult előre. A kanyaroknál előrehajolt, és a mellettem levő ülés támlájába kapaszkodott. Még türtőztette magát, nem akarta elárulni, hogy fél.

„Lassabban, ember!“ — szólt aztán rám, és egy újabb kanyar után törülgetni kezdte a verejtékét.

„Mit fél! Nem először járok erre“ — szóltam hátra, és újra gázt adtam a motornak. Felbőgött a gép, vijjogott a szél is, ahogy szembe csapott. Szinte az ég és föld között szálltunk.

„Megőrült? Mit rohan úgy?“ — csapott fülembe a hangja.

Már érezhette, hogy egy apró mozdulat kell csak, és nekimegyek a korlátnak, zuhanunk a százöles szakadékba.

„Álljon meg! Parancsolom, álljon meg!“ — kiáltott rám magánkívül. Félelmében nem mert megérinteni. Tudta a bitang, hogy a kezemhez nem nyúlhat, én vagyok az élete ura, hogy a markomban van. Percek alatt felértünk a hegyvonulat vízválasztó gerincére. Máskor a tetőn megállunk, pihentetjük a motort, elnézzük a panorámát, de most a parancs ellenére tovább száguldottam. Már nem lehetett kétsége, hogy a halálba viszem. Vernár tudta, hogy milyen kapcsolatom volt Pirivel. Bizonyára az egész üzem ismerte, az ilyet nem lehet éveken át titkolni... Egyszer ki is hallgatott, de akkor még nem fogtam fel, hogy miféle célja van a vallatásnak. Bajba keveredhettem volna én is, ha nem tudom szavahihetőn bizonyítani, hogy az a barátságunk megszűnt, hogy hónapok óta nem jártam Pirinél, nem is beszéltem vele.

„Mért szakítottak?“ — kérdezte.