Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - JEGYZETEK - Mészáros László: Vég nélküli panasz
tulajdonképpen a Játék? — „én vagyok a harang“ — de ez még mind kevés. Kár, hogy csak a harang — és nem miaga a harangozó. A harang néma: valaki mindig megragadja a kötelet, és akkor a harang nyelve megmozdul — ha alkar, ha nem. A harangköltő csak a templom-társadalomban „működhet“ igazán. A harang azonban maga nem választhatja meg, hogy milyen szentélyben fogja ^informálni“ a híveket. A harang csak reagál, működik. Ezért „sziimtpatikusaibb“ a harangozó: tőle már számon kérhető, hogy leit szolgál, és miért? Csak a harangozó kezében elevenedik me(g a kötél és szólal meg a megfelelő hangon a harang. A harang: tárgy. A harangozó: ember. A költő azonban maga akar minden lenni: „én vagyok a harang“ — „köldöködben cipeled a harangkötelet / ünnepeiden megrántod magadat“. Miért? Hogy „kiharangozza" őrületét? Nem, a költő nem lehet minden ... Csoóri Sándor így ír: „Tévedés volt a születésem; / én a világ akartam lenni...“ Dehát így, emberként nem a világ vagyunk? Virágéletünk szebb lett volna, teknősbékaéietünk talán hosszabb — de minőségileg hol marad mindez a „tiszta“ lét az ember „zavaros“ léte mögött! A virág nem tud az emberről — még akkor sem, ha letapossák. Bennünk azonban életre kelhet az egész világ. A világ mi vagyunk. Mert emberek vagyunk. Ezért kevés a harang. A költő legyen isten és próféta, mint valamikor — és ne csak bohóc, vagy haszontalan tárgyak szemétkosara ... „...ajkaid közt hintázik a nyelved...“ A hintázás: játék. A játék kétféle: a kisgyerek spontán mese-játéka, vagy az élet keserves alkotó-játéka. A nyelv ne hintázzon, ne tördelje a szavakat, ne alkosson új „hinta-nyelveit“, hanem éljen. A hintázó nyelv: tárgy. Az eltárgyiasodott nyelvet ipedig már szükségtelen az ajkak között tartani — nyugodtan eldobható. Az élő nyelv az ember-lét bizonyítéka. A költő, aki elveszti, maga is puszta tárggyá válik. Akiben él a nyelv, annak a szavai nem halott tárgyakként hullanak ki •a szájából. Az igazi költő szava: lélek. A költő önmagát kongatja, önmagát akarja felrázni, mert reménytelenül önmagába sabalyodott“. „... egyetlen őrületed vagy magadnak ...“ A költő a túlsó partról érkezik: szelleme a végtelenből szállt le földi porhüvelyébe, és most itt áll telve önmagával — de a világgal szemben. A költő nem maga a v.ilág lett, hanem a világgal szemben ébredt önmagára. A Szellem Puck varázsitalának hatására az öntudatra ébredő költő nem szerelmes lesz a világba, hanem kételkedve néz körül az idegen közegben. Hol -vagyok? Ki vagyok? .. méretre szabott árnyék / járkálsz az oszlopok között...“ De ezt nem hiheti el a költő. „A költő naiv“ — mondja egy másik „beat“ költőnk, Varga Imre. A költő naiv — és hinni alkar annak, amit szelleme sugalmaz neki: a világgal és mindenkivel szemben. Nehéz kijózanodni az életből, a szellem (a költészet) naivitásából, de minden vers, minden „litánia“ újabb bizonyíték: össze kell ütköznünk a világgal, hogy újra egyesülhessünk vele. Nem lehet, Ihogy mindez csak tévedés, hogy csak kételyeinkből és tévedéseinkből építhetünk „emlékművet“ magunknak [„tévelyeid piramisai között“). A panaszból hit csendül ki. Igen, a panasz Jobban „illik“ a költőhöz, mint a dicséret. A Litánia haraingszó. Soraiból felénk kondul a költő hangja: „... elveszíted magadat / visszanyered magadat / egyensúlyba kerülsz magaddal ___“ Hogy aztán ú jra és újra megpróbálkozzunk a lehetetlennel. Mészáros László
