Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - DISPUTA - Vígh Károly: Fél évszázad a mérlegen

... Kramáf a helyzetnek megfelelően cselekedett... 1918. december 10-én nyilatkozott a nemzetgyűlésben, hogy Szlovenszkó megszállása tárgyában a csehszlovák és a magyar kormány között soha semmiféle tanácskozás nem történtm. 132. old.)

Beneš fent idézett művéből az is kiderül, hogy azért sietett keresztülhajszolni akaratát Prágában és Párizsban, mert attól félt, hogy a Magyar Népköztársaságnak és Károlyinak a nemzetiségi kérdés méltányos megoldását célzó intézkedései — különösen a szlovák tömegek körében — pozitív visszhangra találnak. Ezért úgy vélte: nem szabad időt engedni Károlyiéknak, hogy bebizonyítsák, gyökeresen szakítottak a régi Magyar- ország nemzetiségi politikájával. Erről vallanak Beneš alábbi sorai: „Károlyi igen ügyesen, igazságos nemzetiségi politikát kezdeményezett. Nemzetiségi Minisztériumot létesített a rutének, a szlovákok, a románok számára, és igen kitűnő reformokat vett tervbe a kisebbségek helyi önkormányzata dolgában. Sőt meg is próbálta a reformok alkalmazását, és tudtára adta a világnak, hogy az új Magyarország örökre szakít a régi Magyar- ország értelmetlen sovinizmusával.“ (Hetés i. m. 127. old.)

Beneš az első Csehszlovákia fennállása idején mint a kisantanthatalmak külpolitikai szószólója, majd államelnök végig intranzigensnek bizonyult nemcsak a hivatalos Magyarországgal szemben, hanem általában a magyar kérdés kezelésében. Amikor a második világháború időszakában Beneš ismét emigrációban élt, és Londonban szervezte a csehszlovák akciókat, gyakran találkozott Károlyi Mihállyal. Károlyi Benešsel, Rip- kával és Masarykkal együtt többször megvitatta a háború utáni magyar-csehszlovák kapcsolatok problémáit. Károlyi Mihály 1945. február 28-án keltezett, Benešhez intézett levele (Károlyi Mihály Válogatott írásai, II. k., Budapest, 1964, 177—178. old.) is tanúskodik erről a kapcsolatról. „Teljesen megértem — írja Károlyi — mivel ön ismételten kifejtette nekem, hogy a csehszlovákok csak akkor bízhatnak Magyarországban, ha az vegleg leszámol bizonyos jelszavakkal, amilyen a „Szent István-i eszme". Nem kétséges, hogy Magyarországnak köztársasággá kell válnia, radikálisan meg kell oldania a földkérdést, és meg kell tisztítania magát minden nácibarát és horthysta elemtől. Ezj 'az őszinte közeledés előfeltétele. Az önök részéről ugyancsak le kell küzdeniők azt a talmi nacionalista zászlólobogtatást, amely a magyarországi jingo-propaganda (soviniszta propaganda, V. K.) következménye."

Károlyi a fenti feltételek mellett reménységének ad kifejezést, hogy a két ország együttműködése elmélyül, és hangsúlyozza: „mindenképpen biztosíthatom önt, ameddig élek, akár otthonról, akár külföldről, tovább fogok küzdeni Csehszlovákia, Tito Jugoszláviája és Magyarország közötti mély és tartós szövetségért."

Károlyinak azonban csakhamar csalódnia kellett Benešben és a második Csehszlovákia többi vezető politikusában. Amikor ugyanis fél évre rá nagy megdöbbenéssel értesült a szlovákiai magyarüldözésekről, é:s magánleveldket írt Fierlingerhez, Ripkához és Masarykhoz, amelyekben figyelmeztette őket soviniszta politikájuk veszélyeire, leveleit a csehszlovák államférfiak válaszra sem méltatták. Sőt, amikor a csehszlovák kormányküldöttség Londonban járt, és Károlyi beszélni óhajtott velük a szlovákiai magyarok ügyében, Ripkáék „nem értek rá" fogadni a magyar emigráció hazatérésre készülődő vezérét. Mindezt Károlyi Mihály keserűen elpanaszolja egy Böhm Vilmoshoz intézett, máig kiadatlan, a Károlyi-kötetekből „kicsnzurázott“, Károlyi Mihályné birtokában levő levélben.

Ennyit kívántam hozzáfűzni ahhoz, amit Szalatnai Rezső írt a szlovákiai magyarság megsemmisítését célzó 1945. évi kassai program bejelentőjéről, Eduard Benesről.

Az őszirózsás forradalom nyomán létrejött Magyar Népköztársaság és az 1919 tavaszán kivívott Magyar Tanácsköztársaság ellen az antanthatalmak és kelet-európai szövetségeseik, a Benešhez hasonló típusú politikusok részéről alkalmazott katonai akciók és diplomáciai cselszövések után nem alaptalan azoknak a magyar proletár veteránoknak a kifakadása, akik Szibériában mint szovjet internacionalisták, majd a Tanácsköztársaság alatt mint magyar vöröskatonák kerültek szembe a csehszlovák burzsoázia csapa taival, és harcoltak a ikirályi román haderő ellen a tiszai fronton. Ezeik a forradalmár katonák 1919 után mindmáig úgy érezték: a cseh és román burzsoázia büntetlenül verhette le antant-segítséggel a magyar néphatalmat, és ráadásul, ennek következtében, az utódállamokhoz csatolták a magyarság millióit. De a trianoni Magyarország népét megbüntették azért, mert az antant cseh és román katonai segítséggel visszaállította az 1918 előtti félfeudális, ellenforradalmi rendszert. Történelmi igazságszolgáltatásra és jóvátételre pedig hiába várt a magyar nép — határokon innen és túl.