Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - DISPUTA - Vígh Károly: Fél évszázad a mérlegen

négymillió magyarral együtt — elmondhattuk Kölcsey keserű szavaival: nem leltük honunkat az utódállamokban, ez nem mentheti fel a magyar uralkodó osztályt attól, hogy keményen el ne ítéljük azért a kül- és belpolitikáért, amely végül is elvezetett Trianonhoz. Éppen ezért nem beszélhetünk általában a „magyarság“ politikai hibáiról

— mint azt Szalatnai teszi —, hanem gondosan elemeznünk kell a történelmi Magyar- ország bukásához vezető út minden szakaszát.

Mivel a szerző általában beszél a „magyarság" politikai hibáiról, a nemzet útveszté- séről, és nem elemzi mélyebben az 1918-ias összeomláshoz vezető utat, ezt a feladatot — legalább egy vitacikk korlátain belül — magunknak kell elvégeznünk.

A magyar társadalmi és politikai fejlődés mélyére kell hatolni, ha választ akarunk kapni arra a kérdésre, hogy hol tévesztettük el az utat. Ezt a fájdalmas és szigorú önvizsgálatot a magyar politikai gondolkodók közül mindmáig talán a legmaradandóbb eredménnyel Bajcsy-Zsilinszky Endre végezte el Helyünk és sorsunk Európában című, 1941-ben megjelent híres történetjpolitikai munkájában és számos publicisztikai írásában. Könyvében Zsilinszky is Adyból indul ki, ezért adta munkája első részének Az eltévedt lovas címet, és Ady mélyen szimbolikus versébe ágyazza történetpolitlkai szemléletét. „A magyar nemzet eltévedt hosszú európai története során — írta — talán először igazán a kettős monarchia félszázados életének úgy a fele táján. Letévedt az ősi útról. Inkább mint Mohács után." Majd a továbbiakban a kilencvenes éveket jelöli meg mint kritikus periódust, amikor „belső le gyöngülésünk párhuzamosan következett be alkotmányos és külpolitikai önállóságunkról való lemondásunkkal"

Számos cikkében vissza-visszatér a probléma kibontásához, és egyik-onásik elemzését még ma is elfogadhatjuk. Nemzeti és szociális politika című cikkében (Magyarország, 1939. június 11., 3. o.) pl. így ír: „A 67-es kiegyezésre következő félszázadnak nincs is rettentőbb bűne, mint hogy szakítva a 48-as hagyományokkal, újból külön utakra engedte térni a magyar szociális kérdést. Így vált a magyar szociális kérdés, főleg a földkérdés megoldatlansága a századforduló körül már ismét ütőkártyává a bécsi összmonar- chiás törekvések és a magyar államra egyre veszedelmesebbé váló irredentista nemzetiségi törekvések kezében, valamint a magyar társadalmon belül a belső bomlási folyamatok szolgálatában is." Majd a továbbiakban hangsúlyozza: „...okolnunk kell azt a 67-es kormánypolitikát, amely úgy akart nagy nemzeti politikát csinálni, hogy engedte kirekeszteni a nemzeti közösségből a munkástömegeket a maga példátlan és bűnös szociális érzéketlenségével." Zsilinszky végül így fejezi be történelmi eszmefuttatását: „A Trianonra következő húsz esztendő pedig továbbra is adós maradt a magyar szociális kérdés, elsősorban a földkérdés ésszerű megoldásával."

Majd egy másik cikkében („A földbirtok reform", Magyarország, 1939. október 9.) Zsilinszky így foglalkozik a földreform nagy jelentőségével: „Magam tíz esztendeje sürgetem szüntelenül a 80—90 év óta esedékes nagy földreformot. Hányszor elmondottam és megírtam, milyen irtózatos partszakadást okozott a magyar politikában a föld alapvető kérdéseinek következetes ellenzése és elgáncsolása a 67-es korszak második és harmadik harmadában és milyen kísérteties párhuzamosságot lehet megállapítani e birtokpolitikai és szociális kisstílűség és az ugyanakkor bekövetkezett külpolitikai kisvonalúság között."

Ha ismerjük az agrárkérdés megoldatlanságának óriási társadalmi feszítőerejét a Monarchiában és általában a kelet-európai népeknél, akkor nem csupán igazat kell adnunk Bajcsy-Zsilinszky megállapításainak, hanem hozzáfűzhetjük, hogy egy demokratikus magyarországi földreform-politika 1918 előtt, de legkésőbben az 1918—1919-es forradalmak idején, hatalmas forradalmasító hatást gyakorolt volna a ikelet-európaii parasztság tízmillióinak soraiban.

Ötven év távlatából vizsgálva a Duna-medence népeinek együttélési folyamatát, a nagy történelmi események döntően meghatározták a magyarság és a szomszédnépek közti kapcsolatok alakulását. Ha az Osztrák-Magyar Monarchiát — a cári Oroszországhoz hasonlóan — nem tekinthetjük is a „népek börtönének“, mint ahogy azt a Ráikosi- korszak éveiben állították, nem tagadhatjuk — és ezt kár volt szépítenie Szalatnainak

— a magyar uralkodó osztály általános népellenes politikájából következő nemzetiségi elnyomást sem. Habár az is igaz, hogy nemzetiségi részről a politikusok, újságírók,