Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - HAGYOMÁNY - Krammer Jenő: A stifteri „szelíd törvény” és Fábry Zoltán

volt a természeti szépségek iránt. De 11 éves korában baleset ragadta el apját, és a gimnáziumi évek után csak nem tudta megtalálni és elnyerni az őt kielégítő életpályát. Jogi tanulmányait félbehagyta, házitanítóskodott, festői tehetségében reménykedett, de írogatott Is, s nagy, szép szerelméről — főleg azért, mert nem tudott kellő egzisztenciát teremteni — le kellett mondania. Késő,bbi házassága nem tette boldoggá. Noha tiszta humanizmus volt a világnézete, és lelkesedett a szabadságért, nem tudott hinni abban, hogy az 1848-as események valóban megoldják a népek problémáit. Sűrűn levelezett kiadójával és barátjával, Heckenast Gusztávval, s ezekből a levelekből a szabadságharc idején szorongó féltés nyilatkozik meg. Amikor azután elmúlnak a mozgalmas napoik, Stifternek az az érzése, hogy mindent elölről kell kezdeni: neveléssel a gyermekekben és az ifjúságban kell a szelíd törvény magjait elhinteni. Iskolafelügyelői állást vállal Linzben, olvasókönyvet is szerkeszt, de hamarosan csalódnia kell: a bürokrácia útvesztőjében elsikkadnak nemes nevelői elképzelései, és a hivatalos felfogás nem veszi elég komolyan az ő humánus elveit. Olvasókönyvét sem vezetik be az iskolákban. Csalódás éri itt lis, majd gyógyIihatatlan betegség, májirák tör rá, s a kínok okozta elme- zavarban önmaga vet -véget életének. — Harcolnia kellett saját indulatai ellen is. Könyörtelen tisztánlátással sok /vadhajtást fedezett fel önmagában, mindezt következetesen, a szelíd törvényt tartva szem előtt kigyomlálta, és hű maradt a Tarka kövek előszavában összegezett erkölcsi, emberi ideáljához.

Felszólalásomban Fábry Zoltán tanúságtételét ismertettem: íme, egy a fasizmus elleni harcban elkötelezett, megalkuvást nem ismerő baloldali író felismerte és vallotta Stifter szelíd törvényének időszerűségét, döbbenetes hatását olyan időkben, amikor úgy tűnik, hogy a barbarizmus elnyeli a világot. Az atomikorszakban számos ilyen baljóslatú jelet fedezhetünk fel, úgyhogy aktuálisnak kell mondanunk Stifter írói művét. Ezt érezte meg Fábry is. „A stifteri novella tudatosan kodifikál. Neve is van: »Das sanfte Gesetztr. A szelídség törvénye. Bs ez a „szelíd törvény" fegyver és ítélet lesz Stifter kezében a tőkés társadalom brutalitásával szemben. Az elembertelenítés ellenében ez a törvény az ember emberré válását, növelését szolgálta. A stifteri novella primátusa és hatása kétségtelen. A „szelíd törvény" a kapitalizmus provokáló antihumánuma nélkül elképzelhetetlen. A kodifikáló indokolás e rend emberzüllését és kikerülhetetlen bukását idézi elénk.“1

Amikor mindezt a szimpozionon tervezett felszólalásommal kapcsolatban átgondoltam, még nem sejtettem, hogy Fábry Zoltánnak ez az értelmezése magyarázza majd meg egy másik felszólaló, egy amerikai professzornő vitakérdését. (Mert vitakérdések felvetését kérte a szimpozion szervezőbizottsága.) Ű kifejtette, miiképpen lehetséges, hogy ez a mélyen humanista osztrák író nem emelte fel tiltakozó szavát a Világos után következő brutális megtorlásók, kivégzések, üldözések, az aradi tizenhárom meggyilkolása ellen. Minket, magyarokat közvetlenül is érzékenyen érintő kérdés ez. A vitázók megkísérelték azzal magyarázni Stifter (hallgatását, ihogy az akkori terrorisztikus kormányzat és cenzúrája csírában fojtott volna el minden ilyen tiltakozást. Az igazságihoz azonban Fábry közelebb jár, amikor .kimondja: „a csend, a gyengédség költészetének épp ordító, bombás időkben van funkcionális szerepe: forradalmi ereje.“6 Stifter lénye azonosult a „szelíd törvénnyel“: azt élte, azt sugározta, azt növelte, művészetét ezzel hatotta át, és ezzel állt ellen kora barbárságának, embertelenségének, igazságtalanságainak. A szelíd törvény, az ellenállás egyik formája, hatásos és leküzdhetetlen. Ezt a írni Fábryn'k tanúságtételével is bizonyítani lehetett: ő nem vádolható meg azzal, hogy elnézné, szépítené az emberiesség frontján elkövetett nyilvánvaló mulasztásokat. De felismerte a stifteri „szelíd törvény“ döbbenetes erejét.

Persze, Fábry Zoltánt kicsit a literátus ember íegbensőbb világa is Stifterhez közelíti. Az ember „szépbe szőtt hite" őbenne is mélyen gyökeredzett, s ha nem úgy alakult volna élete, hogy a „korparancs“ szüntelenül a strázsára rendeli, írói természete szerint nyilván ő is inkább „szelídebb“ dolgokkal foglalkozott volna. Ember az embertelenségben című kötetének előszavából életre szóló irodalmi műfajának az antifasizmust vallja, némi nosztalgiával szól azonban az esszéíróról, akinek készült. „Az esszéíró a nagy kísérletező, és az esszé a nagy kísértő: halálosan komoly szellemkaland. így, ilyen értelemben szerettem volna írni Stifterről és Krúdyról, Nitzschéről és Csehovról, Rilké7 F. Z. Harmadvirágzás, 280. o.