Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Duba Gyula: Egy kiállítás margójára

2. Gondoljunk az első botra, amelyet „iklsisikolás“ korunkban .Jkicifr áztunk“. Rendszerint göcsörtös fűzfa bot volt, könnyen faragható puhafa. Görcseit szépen simára gömbölyítettük, világoszöld kérgét rovátkákkal, körökkel, három-, és négyszögekkel díszítettük, a leíiántott kéreg alól fehéren és szabályos rendben villant elő a fa világos húsa. Mit tettünk tulajdonképpen? A bot adott természetes rendjét felbontottuk, átalakítottuk, és egy új, mesterséges rendet teremtettünk, melyet a szimmetria és harmónia jellemez. S attól kezdve kedves volt számunkra a bot; azzal hogy „kicifráztuk“, legszűkebb világunk, értékrendünk részévé vált. Használati értéke mellett külön „mű“- értéke lett a számunkra. A bot egy kicsit mi volt-uiik... A kiállítás szlovák népművészeti fafaragásairól jutott eszembe a bot, ezeken is bevágásokkal, rovátkákkal és leke- rekítésekkel találkozunk. A gyerek ösztönös felfedezéséről kiderül, hogy a fa művészi megmunkálásának alapvető lehetősége és eleme, mely a fa anyagában adott. Előtérbe lép az anyag szerepe a művészetben. S vele együtt a dísz fogalma és szerepe. Mire szolgál a dísz, mi a jelentősége? Milyen emberi tartalmat képvisel? A szabályos, hasáb alakú fa testét a legegyszerűbb a végén kopjafaszerűen bevágni, hogy zártságát, egyszerűségét megszüntessük, feloldjuk, és rendkívüliségat vigyünk bele. S ha az éleit szabályosan ismétlődő rovátkákkal bevágjuk, keresztrovásokkal gyűrűzzük, a hasábhoz való viszonylataink megváltoznak. 'Műértéke lesz, akár a botnak volt. Az alkotás mikéntjét — a stílust — az anyag szabta meg, 'megvalósításához emberi munkára volt szülkség. A kiállításon láthatjuk egy háztartási szerkezet — talán szátva — egyik fa alkatrészét; zömök fahasáb, közepén fekete lyuk, melyben a vastengely mozoghatott (zsírral, faggyúval kenték, hogy ne nyikorogjon), a hasáb felső vége emberi fejjé van kiképezve. A sokat használt házi szerkezetet gazdája emberfejjel díszítette. Itt a dísznek kettős szerepe van: a sarkas oszlopvéget, mellyel gyakran dolgoztak (felállították, szétszedték, elraktározták), biztonsági okokból le kellett gömbölyíteni, hogy ne sértse meg az embereket. A gömbölyűség, a lágyság szimbóluma, biztonságot jelent. Ebben az esetben ez a dísz értelmének gyakorlati összetevője. A másik összetevő, az erkölcsi, a „botmotívum“; készítője az emberfejjel beledolgozta magát a fába, s így emelte az értékét. Öncélú munkát fektetett beile, melynek éppen ezért különleges értéke van. S ez még akkor is igaz lehet, ha a szerkezet készítője nem azonos a gazdájával (ami valószínű), ha mesterember készítette, és eladta, ez a díszítő tevékenység, mely bizonyára a saját használati tárgyaknál kezdődött, idők folyamán önálló esztétikai értékké fejlődött, egy objektív népi értékrend részévé, melynek általános jelentése és tartalma van. Ugyanez érvényes a kiállításon látható méhkaptárakra is; készítőjük egyetlen hatalmas fatörzsből ember, medve, és vár alakúra faragta őket. Nam szobrok ezek, esetlenebbek annál, hogy azok legyenek, kezdetleges, tömör állóképek, de a fa adta lehetőségeken belül, a gyerekfestményekfaez hasonlóan egy adott lehetséges valóságot testesítenek meg, s ami a lényeges: tartalmazzák a nem gyakorlati hasznú, művészi érték- teremtésre fordított munkamennyiséget. Az embernek az az igyekezete, hogy munkájával bele „teremtse“ magát a különleges célt szolgáló használati tárgyakba, a sírkereszteknél és fejfáknál mutatkozik meg a legmarkánsabban. A szentszobrok és szentképek ezt a művészi szintet egy fokkal továbbfejlesztik, beleviszik a konkrét elvonatkoztatás, a kezdetleges absztrakció mozzanatát. Itt a népi faragómesterre még érvényesek a fenn említett, anyag adta lehetőségek és művészi formák, de művészete minőségileg több azzal, hogy a mesét akarja megtestesíteni és láthatóvá tenni. A mesét, tehát az emberileg már elvonatkoztatott történést, a mozgást, a dinamikát. A cselekvést, mely az időben történik. Szoboralakja statikus lesz, s ennek okát egyrészt a művészben (képszerű látásmódjában, gyakorlati, tehát egyszerű fogalomrendszerében), másrészt anyagában, a fában kereshetjük. S ezentúl az állókép valamilyen formában kötött a meséhez, a nyugalomhoz, az idő lassú mozgásának 'képzetéhez, az örökléthez; a dinamizmus a modern kor és modern művészetek felfedezése. Az említett egyszerű elvonatkoztatást egy szentkép bizonyítja a legérthetőbben. A 'kép a keresztre feszített Krisztust ábrázolja. A kereszt felett a felirat — INRI — alatta a Megváltó feje. A kereszt két szára felett két kéz, a törzsén egy szív, alul a két oldalán két láb. A kereszt alsó részén vérrel telt edény, a keresztre feszített törzse nincs megfestve, a kezekből, lábakból és a szívből vörös csíkok vezetnek az edénybe, jelezve a kiontott vért, s maga az egész kép elvontan szimbolikus, a keresztrefeszítés tényének gondolati tükröződése. Átvitt értelemben ábrázolja az eseményeiket. A népi festő nem képszerűen ábrázolt, képének elsősorban gon