Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - Bálint Tibor (Románia): Állatok világa
lendüljön ki. A macska a leghálátlanabb négylábú, mert még ahhoz sincs kedve és kitartása, hogy hálaképpen megszerettesse magát. S ha mindez igaz, miért tartották mégis oly sokan macskát, miért szedegették fel a nyávogó kölyköket a járdakő mellől, kerítések párkányáról, árván visszhangzó lépcsőházakból? Éveken át kutattam, amíg megleltem a titkot. S ha éjszakánként belefüleltek ia sötét betomhasábok rengetegébe, ti is rájöttök: a macskák a sírásukkal kérez- kednek át szívünk szűkülő sövényén! Panaszos hangjukkal, melynek az irányát is zavartan és szorongva keressük: vajon a pincéből szivárog-e felénk vagy a padlásról, vajon közvetlenül a talpunk alól, vagy mennyei magasságból, kozmikus térségekről? Néha azt képzelem, hogy valahol a világűrben radioaktív ostorral vernek egy árva égitestet, s az sírdogál oly vigasztalanul, hogy a bánatnak az a vékony szála a végtelenből nyúl felénk, akár egy fekete húr, vagy egy sejtéssé finomodott Bartók-akkord, amely hűvös csillagokról verődött vissza. És üzenetében árvák panasza, kivert csavargók nyöszörgése szól, oly anyagtalanul s mégis oly felzaklatóan, mint az ultrahang, amellyel ölni lelhet. Hol van, honnan sír? — kérded kábult-riadtan, s gyertyát gyújtva elindulsz az éjszakában ... Állok a kapuban, s mint rég, a fizetésnapon, várom apámat. Épp most fordult be a sarkon. Hóna alatt hatalmas vörös kakast cipel, és spiccesen mosolyog. Én azonban tudom, hogy most sem a kakasnak örül. Ö, dehogyis törődik vele! A kakas vére holnap már magasra szökken, tollát a kamrák mentén söprögeti majd a szél, de a cica, amely a kabátja alatt nyávog, boldog lesz. Mert aki sír, szánandóbb a halottaknál is! Anyamedve bocsokkal A sikló vágánya fölnyúlt a kékes párába, ahol Rousseau kartje rejtőzik, s míg beleszédültünk a gyantaízű korhadásba, s málna- és szamócaízű mélységbe, a mackókról beszélgetünk. Szétterpesztett körömsarlók villogtak fölöttünk, medveszag tódult az orrunkba, és két apró, fekete szem izzott felénk. Láttam, ahogy az erdészlak beszakított ajtaja mögött egymásra mered a baltát szorongató ember és az állat. „Másnap feljöttek Kovásznáról ankétálni — dünnyögte egy taplósapkás favágó. — Az erdésznek bizonyítania kellett, hogy önvédelemből csapta agyon a medvét!“ S megint más '.örténeteket idéztek; a mackó istállók erjedt homályából meredt ránk, méhkaptárt roppanntt ossza, gőzölgő sertés mellett kuporgott a véres havon, sújtó mancsától tehenek puffantak végig a tisztások mentén. Iszonyú történeteket meséltek róla, s bár borzongvn szóltak, mégis titkolt szeretettel emlegették, mint gyilkos fiát az anya: a Medve! Miért kedveljük annyira a mackót? Mert az erő rokonszenves idétlenség mögé rejtőzik benne? Mert a mélák n látssza, mint némelyik túlfejlett kamasz, aki ingyenszere- tetre vágyik? A medve az > ijyetlen állat, gondoltam, amely még nam szokott bele a gépies életbe, amit a több, v-td már elért, s unottan az égre ásítozott, az benne még beteljesülésre váró sejtés, romantikus vágy; a medve még nem polgárosult, s messze van a dekadenciától is ... Inkább egy részeges, behemót bámlsz ő, aki örökké javulást fogad, s néha csöndesen siratja önnön tehetetlenségét valamt w'k erdőszöglet korhadt tuskója 'mellett; a mackó két balkezes gépkocsivezető, akinek •■•ír csak egyetlen betétje árválkodik a hajtási jogosítványában; vidéki rokon, aki dön^vn nyit be a komáihoz, bakancsáról rétegekben hámlik a sár, s az ebédnél hörböli a Icvnst. Bizonyára az ikes igéket is helytelenül használja, s mikor kockás esetlenségét hiMiázva elcipeli, erős hátbaütéssel búcsúzik... A medve a legsutább állat, mert nincs benin; egy szemernyi élnitudás, de a legtökéletesebb lény, mert minden fölös erejét játohlxin és tétlen szemlélődésben fecsérli el; a mackó titkon dédelgetett félszegségtink, lusi.uk; dó ábrándjaink szépsége — a medve a modern állatvilág Oblomovja. Szeretem és szánom őt, akár Hja Iljicset, kinek -ü ;iról a nemtörődömség végzetesen átment a testtartásába, még háziköntösének redői').; s; sajnálom, mint egy pusztuló
