Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - Dénes György: Versek
kapja ajándékba, hanem a saját jövedelemből veszi. Én persze' — simogatta szemével az acélszürke karosszériát — ilyesmit nem terveztem bale a jövőről való elképzeléseimbe. De attól függetlenül... Vehetnék jövőre én is új kocsit, hét év után ezt még a leg- élhetetlenebb falusi orvos is megengedheti magának, csakhogy... Ennek főleg Luci miatt lenne értelme. Hiszen az a kis zöldborsószem még olyan jól gurul, és úgy a keze alá szokott. A nagy krízis elmúlt. Akkor hajszálon függött, hogy szét nem váltak útjaik, de azóta Luci körül jeges lett a levegő. Nincsenek kilengések, kedvének, hangulatainak, játékosságának, egész lényének ezerféle színét a dér fehér hidege lepi. Nem örül és nem haragszik, mintha vágyai sem lennének. És véleménye sem. Nyugodtan és megbízhatóan végzi a teendőit, ez minden. De hát mindig lehet így élni? Hová billen végül is a mérleg nyelve? Az volt az érzése, hogy Luci, bár mellette él, egyre távolodik tőle, távolodik, egyre messzebb, míg egyszer csak a fizikai jelenléte is a semmibe vész. Most hirtelen megbánta, hogy nem ébresztette fel hajnalban. Tegnap Luci megkérte. Csak egyszer mondta, igaz, és nem nyomatékosan, de mégis kérte. És Luci már nagyon régen nem kérte semmire. Semmire, ami személyes vonatkozású. És ő valami olyasmit mondott, hogy jól van. Mégsem ébresztette. Hátha Lucinak fontos volt, amit kért. De ott a cédula a konyhaasztalon. Legalább a mai nap dátumát rajta hagyhatta volna. Mindez néhány másodperc alatt futott át az agyán, amíg a lépcsőkön felfelé ment. Az igazgató ajtaján bekopogott, és be is nyitott mindjárt, mert odabentről meghallotta Pichler hangját. fény rezignácia Fűre hevert a nyári nap, felgyújtotta a földet, a bóbiskoló fák alatt virágok tündökölnek. Álmodtam én álmatlanul; szép nővérem, szeretlek, Este. Jaj, csillagaid záporával borulj rám, csókolj sebesre! Mintha egy régi szép mese derűje hívogatna, úgy villan felém kedvesen a galagonya bokra. Habzó Tejút, roppant folyó, konok messzeség, jaj nekem! Csek nézlek, nézlek apadt szemmel és földre csüng a két kezem. A forró földet faggatom: mért csal meg ennyi széppel? Mért zengi tele szívemet törékeny kék zenével? rejtekezz a lélek börtönéba amen Elvadult, szomorú világ, vert vágyak, hazug hódolat. A bárd küszöbre vettetett s tiporja patkós, vak harag. Vak félelemben éltem én és ringatott a rossz valóság. Csüngtem az istenek kegyén a bomlott, holdas ég alatt. A kor vajúdik. Nincs kiút. Háborúk torka fenyeget. Rejtezz a lélek börtönébe s faragd képedre istened. Tűrtem, véreztem hallgatag. Ki látja olcsó pusztulásom? Azé a hálám, bánatom, aki a férges föld alá nyom. Dénes György
