Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Ordódy Katalin: A hetedik év (Regényrészlet)

ő vőlegényl félszegségének, elfogultságának tükrében látta így, hiszen tudvalevő, hogy minden vőlegénynek ‘kínos az esküvői szertartások körül lezajló cécó.

Azt, hogy miképpen jutott el az esküvőig, ma sem tudja pontosan. Rettenetes hőség volt az aulában, a diiplomakiosztás napján. Beleizzadt a sötét ruhába, és lelki szemei előtt a Duna vize csillogott hűsítőn, csalogatón. Egyáltalán nem érezte a „nagy nap“ jelentőségét, amit tulajdonképpen éreznie kellett volna. Várta az „értől az óceánig“ felemelő érzését, a mezítlábas iparasztfiú megkapja a vörös diplomát, és nagyjából tőle függ, hogy hol köt ki. Még mindig nincs késő, megváltoztathatja rosszallást kiváltó döntését, de esze ágában sincs. Orvos akart lenni, íme, az lett. Odahaza akart orvos lenni, és sikerült is a falujához közel elhelyezkednie. Igaz, nem volt nagy a tolongás. Az anyja a terem közeipe táján ült, feketében, és feltehetően boldog volt és büszke. A terem tele volt boldog és elégedett szülőkkel, rokonokkal. Talán a nagy hőség volt az oka, hogy nem ragadta magával az emelkedett hangulat.

Fellélegzett, mikor a teremből kilépve, a folyosón megcsapta a hűvösebb légáramlat. Az anyját kereste, lábujjhegyre emelkedett, és forgatta fejét a tömeg fölött. Akkor pár lépésnyi távolságban megpillantotta Lucit, amint — kétségbeesett igyekezettel védve az összenyomástól a kezében tartott néhány szál fehér szegfűt — feléje Igyekszik. Az arca kipirult, vörösesbarna hajában valami aranypánt csillog, a szeme kék, mint gyerekkori csészéjén a harangvirág. Gondolt rá néhányszor a két hét alatt: jó nő a prof lánya. De most szíven ütötte ez a szépség. Paradicsommadár, gondolta, és nem tudta, hogy honnét jutott eszébe ez a hasonlat.

— Paradicsommadár — mondta, és néhány lépéssel, kézmozdulattal helyet csinált magának a lányhoz. — Remélem, hozza az ötvenesemet, hogy méltón megünnepelhessük a napot.

— Hogyne — nevetett Luci —, vegye csak át ezt a bokrétát. A magáé. És most gyerünk!

— Egy pillanat.

Az anyját szerette volna megtalálni, semerre sem látta.

— Itt van valahol az anyám. Meg kell keresnem.

A lány elszontyolodott.

— Várjon rám itt — és Ducit az egyik erkélyajtóhoz nyomta, ahol aránylag kisebb volt a forgalom. Az egyik kijárat közelében aztán ráakadt anyjára.

— Hát hogy tetszett, mama? — nevetett rá. — Most már kész orvos a fia.

— Nagyon szép volt az egész, Dini, sajnálom, hogy a sok szép beszédből olyan kevéskét értettem. De hát nem a beszédek miatt jöttem ide végtére is. A sok tanulásodnak, fiam, meglett az eredménye. Ez a fő.

— Ez. Mama, maga most a kórházba megy Piroskához, ugye? Az utat ismeri oda, nem? Nekem van egy kis dolgom, nemsokára én is maga után megyek, aztán elviszem ebédelni. Adja oda Piroskának ezt a virágot. Hopp, várjon, ez a boríték benne az enyém.

Lekísérte anyját a lépcsőkön, ki az utcára.

— Nézze, most az emberekkel menjen át itt az úttesten a megállóhoz. Már jön is a villamosa. Csókolom. Fél óra múlva én is ott leszek.

Kettesével vette a lépcsőket, mert a csarnok, a lépcsőház már csaknem kiürült. Az erkélyről beáradó fény aranyragyogásában ott állt a lány. Titkolni akarta csalódottságát, hogy osztoznia kell a fiún, de az észrevette, és jólesett neki. Egy közeli kávéházba mentek. Zsúfoltság fogadta őket, az új diplomások és az avatásra érkezett vendégeik megtöltötték a kávéházakat, éttermeket. Sikerült azonban két széket kiverekedniük.

— Kedves Luci, akkor én most megtartom rövid székfoglaló beszédemet — tréfálkozott —, mert rövid az időm. Mama elment a kórházba Piroska húgomhoz, akit — annyi protekcióval már rendelkezem, látja — idehoztam kivizsgálásra. Ne vegye rossz néven, de a virágokat is elküldtem a mamával oda. Most azt kell megbeszélnünk, hogy az ötvenes elköltése céljából hol találkozunk délután. A mamát elviszem ebédelni valahová, három után indul vissza a vonatja.

— Értem — felelte Luci tompa hangon. — Négy tájban találkozhatunk. Ne vegye rossz néven, de az attól is függ, hogy milyen társasággal akar ünnepelni. Nem szívesen esem be egész idegen emberek közé.

— Sehol sem kötöttem le magam, nem tartom kötelezőnek az ilyenkor szokásos ün