Irodalmi Szemle, 1969

1969/9 - Ordódy Katalin: A hetedik év (Regényrészlet)

— Dehogy. — Luci az asszony mellé ült, és megnyugtatóan mosolygott rá. — Csak ilyenkor, a hetedik, nyolcadik adag után a szervezet jobban, könnyebben feldolgozza az orvosságot, ha fekszik, pihen. Persze, otthon is megtehetné, de így még jobb.

Az asszony elfogadta a magyarázatot, és csukott szemmel, ernyedten feküdt, átadva magát a „sehollét“ feloldó érzésének.

Néha egy kis sarlatánság is orvosság, gondolta Luci. Különösen ideges eredetű bajoknál. Talán jobb lesz, ha nem kezdek vele beszélgetést. Ha akar, majd megszólal ő.

A várószoba ajtaja -csapódott. Luci spanyolfalat tolt a heverő elő, aztán kinézett. Boka Jancsi állt az ajtó előtt. Olyan volt, mint az élet. Mintha csak játékból csavarta volna fejére a fehér gézpólyát. Pedig három hete még az sem volt biztos, hogy sikerül-e megmenteni a bal szeme világát.

Jancsi illendően köszönt, cipőtalpát felületesen a lábtörlőhöz dörzsölte, ezt is inkább jólneveltségből, mintsemlhogy szükség lett volna rá, aztán benyargalt, és mint egy jól idomított kis állat, leült a krómozott ülökéjű székre.

— Kemény kobakod van, hallod-e — mondta Luci elismeréssel, hogy a társalgás elterelje a gyerek figyelmét valamennyire a fájdalomtól, amit kénytelen volt okozni neki a seb tisztításakor. — A verekedés nem jó játék, sosem tudni, mi lesz a vége.

A gyerek egyetértőleg hümmögött, úgy tett, mintha neki is ez lenne a véleménye, de aztán csak hozzátette:

— De hát az ember mégse hagyhatja magát!

Luci nevetett, megveregette az almaarcot.

— Csakhogy aztán ne lássalak majd néhány év múlva itt bicskával a hasadban, mint tavaly szegény Gecző Pált. Emlékszel?

A gyerek felvonta a szemöldökét, elgondolkodott, majd megállapította:

— Nem bicskáznak már nálunk annyit.

Nem volt zsúfolt nap, de azért akadt Lucinak tennivalója elég. A fertőtlenítőben zubogott a víz, főttek az injekcióstűk, a fürdőszoba felől benyitott Manci. Körülnézett, s mikor látta, hogy a pillanat alkalmas, asszonya egyedül van, közelebb ment.

— Elkészültem. Mit főzzek ebédre?

— Ketten vagyunk csak, megteszi a rántotta Is. Szeletelhetsz bele egy kis kolbászt. Paradicsomból, paprikából csinálj mellé salátát. De szaladj át a henteshez, ígért mára vesét meg velőt Hozd el, tedd a jégszekrénybe, azt magam csinálom meg vacsorára.

— Akárcsak a parasztasszonyok — mondta Manci. — Azok is csak akkor tartják érdemesnek főzni, ha férfi van a háznál.

A lány nem sietett nagyon. Nézte még, mint tesz-vesz Luci.

— Pont úgy tetszik kinézni ebben a köpenyben, meg úgy tetszik mozogni, mint egy doktor. Igazán — erősítette meg, mintha attól tartana, hogy Luci nem hisz neki. — A Giziké nem nézett úgy ki soha. Azon látszott, hogy csak segít a doktor úrnak.

Luci mosolygott.

— Nemcsak én mondom. A népek is. Hogy milyen könnyű keze van a doktornénak! Hogy nem is érezni a szúrást. —• S hogy betetőzze, kisvártatva hozzátette: —■ Meg hogy milyen kedves.

— No, jól van — elégelte meg Luci a dicséretet, ami — meglepetéssel érezte — nagyon jólesett neki. — Menj a henteshez, és ha lehet ebédelni, szólj.

Hát, kedves vagyok. És nem hiába, mert észrevették. Ezt akarom. Én is meg akarom kedveltetni magam. Vetélytársa akarok lenni Dénesnek. Istenem, ha meggondolom, az é n betegeim is lehetnének. De hát valóban komolyan vágyódtam arra, hogy gyógyítsak, vagy ...

A harmadik évet végezte közepes eredménnyel, nem volt szüksége túlságos megerőltetésre. A feje mindig jól fogott, és tudja az ég, miért, nem is tartotta volna illendőnek, ha túlságosan jeleskedik, talán éppen azért, mert a tekintélyes professzor lánya volt. Igazságérzete már azzal sem tudott teljesen kiegyezni, hogy míg ambiciózus fiatalok százai dörömböltek bebocsátásért a medicinára, protektorok hadseregét mozgatták meg, és néha egész elképesztő dolgokkal próbáltak kapun belül jutni, addig előtte megnyílt a hátsó ajtó, és kényelmesen besétált. Talán ezért is lett medika. Semmi iránt sem érdeklődött különösebben, és a bejutáshoz mindenütt több erőfeszítésre lett volna szüksége. Jóleső érzés volt, hogy eddigi életében semmiért sem kellett különösen hadakoznia. Még Dénesért sem. És most? Most harcol érte, harcol a falusiak szeretetéért, harcol