Irodalmi Szemle, 1969
1969/9 - Ordódy Katalin: A hetedik év (Regényrészlet)
Ordódy Katalin hetedik év (Regényrészlet) Félálmában mintha a kapu csukódását hallotta volna. Karját a szomszéd ágy íelé nyújtotta, tapogatódzott, de már nem is volt szükséges végigmatatni az üres párnán, gyűrött paplanon, tudta, hogy Dénes elment. Karja mozdulatlan aléltsággal hevert a másik párnán, szsme lecsukva, mintha aludna. Teljesen éber volt. A zárt szemhéjak, a sima, szinte gyermekesnek ható homlok mögött keserű gondolatok kergetőztek. Elment, elment, pedig megkértem tegnap este, hogy ébresszen. Megígérte. Talán megfeledkezett róla, talán sajnált korán felverni, de az is lehet, hogy jobban esett neki az egyedüllét. A szája megvonaglott. Dénes bezárkózott, nem tud olvasni benne, mint valamikor. A szeptember végi reggel bátortalan derengése még nem hatolt át a virágos függönyön, de a külvilág zajai már megtörték a szoba csendjét. Luci megismerte az öreg Csurgainé hangját. Az unokákat egzecíroztatja. Két évvel ezelőtt, mikor idekerült a faluba, nagyon komikusnak találta a testes öregasszonyt, akinek szinte egész nap lehetett a hangját hallani. Rendelkezett az unokákkal, zsörtölődött az állatokkal, baromfival, a Huszárral, a borjú nagyságú fehér bozontos komondorral, amely adott esetben egyedül mert parancsainak ellenszegülni. De beszélt a nyírfa seprűhöz, amellyel az udvart söpörgette, és megparancsolta a cseresznyefának, hogy ne próbáljon még virágot nyitni, mert éjszaka jön a fagy. Megrótta a fiatal postáslányt, ha úgy tűnt, hogy későbben jön, és azzal gyanúsította, hogy biztosan elpletykázza az időt kézbesítés közben. Ha a postás elment, akkor következett a nyugalmi időszak. Borcsa néni szenvedélyes újságolvasó volt. Az első hetekben — mikor Dénes dolgozott, és ő magára maradt — ráérő idejében fedezte fel magának a szomszédasszonyt. Néha egész délelőtt azzal szórakozott, hogy Csurgainét figyelte. Nagyokat kuncogott néha a mit sem sejtő öregasszonyon, és nevet is adott neki. Dénessel maguk között úgy hívták csak: a cárnő. A cárnő háza népe feltétlenül el is ismerte az uralmát. Luci nem emlékezett vissza a hét év alatt semmiféle viszályra. Az öreg és a fiatal Csurgai a tejgyárban dolgoztak, a menyecske a szövetkezetben kertészkedett, a két nagyobb gyerek az iskolában volt, a legkisebbet pedig nagyanyja kézen fogva vezette reggelenként az óvodába. Az öregasszony „nem dolgozott sehol“. Reggelenként ő hozta át a frissen fejt tejet a „kis doktornénak“. — Te — mondta neki egyszer az ura —, nem is tudod felmérni, milyen megtiszteltetésben részesülünk. Csurgaiék maguk is el tudnák fogyasztani a tejet, de napi egy literről miattunk lemondanak. — Ja, az orvosokat mindenki kényezteti. Légy nyugodt, az utódodtól sem fogja megtagadni. Akkoriban Luci még meg volt győződve róla, hogy az utód hamarosan bekerül helyükre az orvosi lakásba. Megnyomta az éjjeli lámpa gombját, és az órájáért nyúlt. Egy pár pillanatig a fürge tiktakoláson kívül minden más zaj megszűnt. Félhét múlt néhány perccel. Most indul a
