Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - FIGYELŐ - Nagy Judit: Heinrich Böll: Egy szolgálati út vége

nehéz felismerni: itt többről van sző; a kritika nemcsak erre a kispolgári fészekre irányul; egy nagyobb, teljesebb társadalmi közösség: maga a rendszer kerül a gúnyolódó kritikus mikroszkópja alá.

A cselekmény fontosabb mozzanatai szerint Böll a regényt öt részre osztja. Az első részben az olvasó a tárgyalóterem szereplőivel ismerkedik meg, először csak felületesen; a szereplők jelleme mélyebben csupán szólószereplésükkor bontakozik ki. A tárgyalásról megtudjuk, hogy alapjában véve az egész nem több egy hivatali ünnepségnél. A nyugdíjba készülő Stollfuss járásbírónak — akiről közismert, hogy mindig szívesen ad felmentést — utolsó „ügye“ ez, amellyel hivatalától búcsúzik. Id. Gruhl, a vádlott, aki majd minden tanúval valamiféle atya- fiságban áll, és akivel „hátulgombolós“ koruk óta ismerik egymást, mély meggyőződéssel jelenti ki, hogy nem azért teszi vallomását, mintha az igazságszolgáltatás malmai akár csak szemernyi igazságot is őrölnének, hanem azért, mert jelenlevő barátai iránti tisztelete oly nagy, hogy nem akarja őket cserbenhagyni, vagy kíméletlen helyzetbe hozni. Itt kezdhet kételkedni az olvasó a hatósági eljárás komolyságában. Néhány jelentéktelenebb tanú vallomásából kitűnik, hogy mindkét vádlott kitű/nő mestere a szakmájának, hogy szellemileg fejlett, hogy az adóvégrehajtókkal hadilábon áll, általában pedig mindkettő tiszteletre- és szeretetreméltó ember. A második fejezet az ebédszünet eseményeivel foglalkozik. Böll betekintést nyújt a városka életébe, felfedi a szálakat, amelyek polgárait egymáshoz fűzik. Az ügyész és félénk felesége; a város könnyű nője; Hermes védőügyvéd és neje, aki modern elveket vall, és fogamzásgátló pirulák kérdéséről rendez nyilvános vitákat; az okos prédikációiról híres plébános; Breg- nolte, a birglari járásbírói kinevezés esélyese — fontoskodva mind elvonulnak az olvasó előtt, s úgy tűnik, mintha valami bonyolult, távoli rokonság fűzné őket szorosan össze. Megtudjuk ezenkívül, hogy a járásbíró felesége gyermektelen, s megismerjük az egyik tanú, Warmelskirchenné (házasságának és özvegységének megható történetét. Itt nem érezzük a gúnyt, se az iróniát: visszafojtott humanizmus, valami szomorkás, valami emberi bújkál az epizód mögött. A harmadik részben folytatódik a tárgyalás, s fokozódik a cselekmény feszültsége. Az itt szereplő tanúk vallomása megvilágítja a bűntett okait. Ifjabb Gruhl katonatársainak és felettesének szavaiból megtudjuk, hogy a vádlottat autón szolgálati útra küldték, ún. „kilométer- zabálásra". A gépjárművek ellenőrzésekor ugyanis megfelelő .kilométarállással rendelkező autókat kell elővezetni. A hiányzó kilométerek kiegyenlítését ilyen szolgálati utak biztosítják. Ilyen hivatalos úton járt ifj. Gruhl vádlott. Tévedés folytán már csak „de facto“ volt katona, „de jure“ nem, mivel néhány nappal azelőtt le kellett volna szerelnie. Mindezt Kuttke őrvezető vallomásából tudjuk meg, aki küldetésén túllépve kifejti azt is, hogy ő a Budeswehr katonájaként, az „ülepén ülve", „unalom és semmittevés" mellett óhajtja jövője pénzügyi alapját megvetni. Ez az ironikus színvallás meg egy őrnagy kijelentése a Szövetségi Véderőbe való bejutásáról

— azt vesszük be, aki jön, nincs más választásunk — a hadsereg mosolyfakasztó kritikája. Ezek a tanúkihallgatások a tárgyalás minéműségének nagyszerű jellemzői. Az egyik jelenlevő nevetésében az ügyész és a bíró hatóságellenes megnyilvánulást lát, s csak időhiány miatt nem bocsátkoznak a hallgatóság mosolyának elemzésébe és morális értékelésébe. A tárgyalás ekkor éri el tetőpontját, színre lép Büren iprofesszor, akinek megjelenése is, szereplése is felkelti azt a kíváncsiságot és érdeklődést, amely eddig úgyszólván hiányzott a tárgyalóteremben. A professzor azt hivatott megállapítani, hogy a bűncselekmény tekinthető-e „happening“ néven ismert művészeti irányzat műalkotásának. A professzori mivoltában elég gyanús Büren az adott körülményekből — abból, hogy az autót átitatták benzinnel, tartályait kilyuggatták és selyemcukorral töltötték meg, ami az égésnél érdekes hangokat hallatott, továbbá, hogy a tettesek mindezt liitánia morgása mellett, égő pipájukat ritmikusan összeütögetve nézték — azt a következtetést vonja le, hogy ez a cselekedet műalkotásnak nevezhető, mégpedig „ötdimenziósnak“, ahol a szobrászat, az építészet, a zene, a tánc és az irodalom volt képviselve. Gruhlt művésznek, apját pedig a műalkotásban közreműködőnek tartja. Az ügyész ekkor érti meg, hogy neki van az egész bírósági folyamatban a legkisebb jelentősége, s szerepe nem több, mint egy bábué, s mikor